Előszó

Ha ma megkérdeznék tőlem, mi az Égi Út általam megfogalmazott lényege, mit tanítok róla, valószínűleg valami olyasmit mondanék, ami az alábbiakban következik. Ha ugyanezt egy év múlva kérdeznék, lehet, hogy már mást mondanék. Remélem is, hogy legalább valamennyiben mást, mert különös lenne a megismerésről és a változás szükségességéről beszélni úgy, hogy közben én magam változatlanul őrzöm ugyanazt a világképet.

Körülbelül egy hete írtam arról, miért tűntem el hosszabb időre, mi változott bennem, és hogyan kezdtem újra gyakorolni. Most arról szeretnék beszélni, hogy ez a gyakorlás, az elmúlt időszak tapasztalatai és a velük járó gondolkodás milyen felismerésekhez vezettek.

Nem valamiféle új tanítást szeretnék meghirdetni. Az Égi Utat sem olyan rendszernek gondolom, amelyben hinni kellene, amelyet változatlan formában követni kellene, vagy amelynek igazságáról másokat meg kellene győzni. Éppen az ellenkezője volna annak, amit jelenleg fontosnak tartok.

Ez annak a pillanatnyi összegzése, ahogyan most látom a világot, az embert és a gyakorlást. Annak a térképe, ameddig én jelenleg eljutottam. Lehet benne tévedés, hiány és olyan állítás is, amelyet később át fogok rajzolni. Ha valakinek használható belőle valami a saját útján, használja. Ha nem, hagyja ott.

Jelenleg tehát nagyjából így tudnám összefoglalni az alapokat.

De mielőtt elkezdeném…

Nem gondolom, hogy birtokában lennék valamiféle végső igazságnak. Van egy világképem, amely hosszabb idő alatt, tapasztalatokból, olvasmányokból, gondolkodásból, megfigyelésből és gyakorlatból alakult ki, de ezt nem tekintem sem kinyilatkoztatásnak, sem másokra érvényes tanításnak. Fenntartom, hogy tévedhetek. Azt is, hogy amit most helyesnek látok, arról később kiderülhet, hogy hiányos, pontatlan vagy akár alapvetően hibás.

Ez számomra nem gyengesége ennek a világképnek, hanem az egyik alapja.

Nem szeretnék belőle vallást, követendő tanítást vagy felekezetet létrehozni. Nem gondolom, hogy másnak ugyanebben kellene hinnie, és azt sem, hogy bárkit meg kellene győzni róla. Minden ember maga felel azért, hogyan próbálja megérteni a világot, miben hisz és milyen utat jár. Ha az itt leírtakból valami használható számára, használja addig, amíg segíti. Ha már nem segíti, tegye le.

És mots már tényleg jöhetnek az alapok:

Isten és a világ

Azt gondolom, hogy az általunk közvetlenül érzékelhető anyagi valóság mögött létezik valamiféle tudatosság és erő, amelyet nevezhetünk Istennek. Ennél sokkal pontosabban nem szeretném meghatározni.

Nem azért, mert azt gondolom, hogy Istenről tilos gondolkodni, vagy hogy természeténél fogva kifürkészhetetlen. Egyszerűen nincs olyan rálátásom, amely alapján felelősen meg tudnám mondani, mi Isten. Nem látom értelmét annak, hogy emberi tulajdonságokat, személyiséget, vágyakat vagy szándékokat tulajdonítsak valaminek, amit ilyen mértékben nem ismerek.

Nem gondolom Istent olyan személyként sem, aki figyeli az emberek viselkedését, jutalmazza a jót és bünteti a rosszat. A világ működésében inkább törvényeket látok.

Ezek egy részét már meglehetősen jól ismerjük. Ilyenek a fizika törvényei vagy a matematikai összefüggések. Feltételezem azonban, hogy a valóság nem merül ki azokban a törvényekben, amelyeket jelenleg képesek vagyunk tudományosan leírni. Lehetnek a létezésnek olyan összefüggései is, amelyeket ma spirituális törvényeknek nevezünk, egyszerűen azért, mert sokkal kevésbé értjük őket.

Számomra ezért az anyagi és a szellemi megismerés között nincs szükségszerű szakadék. Mindkettő ugyanannak a valóságnak a megismerésére irányul.

Nem hiszek abban az értelemben vett kijelentésben, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, amely lezárja a kérdezést. Éppen ellenkezőleg: azt gondolom, az ember egyik lehetősége és feladata, hogy egyre többet értsen meg abból a világból, amelyben létezik.

Az ember

Az embert köztes lénynek látom.

Anyagi lény, része a természetnek, ugyanakkor képes olyan törvényeket és összefüggéseket felismerni, amelyek segítségével tudatosan alakíthatja az anyagi világot. Megérthet valamit, majd ezt a megértést cselekvéssé, tárggyá, rendszerré, művé, tudássá vagy más emberek számára átadható felismeréssé alakíthatja.

Ebben az értelemben tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy Isten saját képmására teremtette az embert.

Nem valamiféle testi vagy személyiségi hasonlóságot értek ezen. Az ember teremtő lény. Képes felismerni a világ rendjének valamely részét, majd ennek ismeretében olyasmit létrehozni, ami korábban ebben a formában nem létezett. Egy fizikai felfedezés, egy műalkotás, egy megművelt kert, egy meggyógyított ember, egy átadott felismerés ebből a szempontból ugyanannak a lehetőségnek különböző megnyilvánulása.

A megismerés azonban hatalmat is jelent. Minél többet értek a világ működéséből, annál többet vagyok képes tenni benne. Ezért a megismeréssel együtt növekszik a felelősség is.

Embernek lenni és emberré válni

Biológiai értelemben természetesen embernek születünk. Spirituális értelemben azonban számomra az ember inkább lehetőség.

Ennek a lehetőségnek az egyik legfontosabb feltétele az önreflexió.

Képes vagyok-e megvizsgálni saját magamat? Képes vagyok-e felismerni, hogy tévedhetek? Képes vagyok-e belátni egy hibámat akkor is, amikor ez fájdalmas, kellemetlen vagy rombolja a magamról kialakított képet? Képes vagyok-e változni annak hatására, amit megtudtam?

Itt kezdődik számomra valami, amit szellemi emberré válásnak lehetne nevezni.

A világ nem azért létezik, hogy engem szolgáljon. Nem én vagyok a mércéje annak, hogy mi igaz. Ezért a feladatom sem az, hogy a világot hozzáigazítsam ahhoz, amit már gondolok róla.

Éppen fordítva: a saját belső világképemet próbálom egyre pontosabban hozzáigazítani ahhoz, ami van.

Megismerés és őszinteség

Ezért számomra a spiritualitás középpontjában nem a hit áll, hanem a megismerés.

Ehhez pedig őszinteség szükséges, elsősorban önmagammal szemben.

Az ember rendkívül könnyen képes mindent megmagyarázni magának. Ha egy világképet mindenáron meg akarok őrizni, szinte bármilyen tapasztalatot hozzá tudok igazítani. Ami igazolja, azt bizonyítéknak nevezem. Ami cáfolja, arra találok egy kivételt vagy egy újabb magyarázatot.

Ettől a világképem stabilabb lehet, de nem feltétlenül igazabb.

Ezért számomra alapvető elv, hogy amikor a valóság és a róla alkotott képem ütközik, a saját világképemet is vizsgálat alá kell vonnom.

Nem a tényeket akarom úgy faragni, hogy beleférjenek a meggyőződéseimbe. A meggyőződéseimet akarom változtatni úgy, hogy egyre jobban összecsengjenek a tapasztalható valósággal.

Ez folyamatos munka, és nincs garancia arra, hogy valaha befejeződik.

Tekintély és felelősség

Ezért tartom veszélyesnek a tekintély feltétlen követését is.

Egy vallás, egy hagyomány, egy tanító, egy könyv vagy egy spirituális mester rengeteget adhat. Olyan felismeréseket őrizhet, amelyekhez egyedül sokkal nehezebben jutnék el. Módszereket mutathat, kérdéseket tehet fel, megmutathat olyan összefüggéseket, amelyeket addig nem vettem észre.

De egyik sem veheti át tőlem a megismerés felelősségét.

Az, hogy valamit Buddha, Krisztus, egy szent könyv, egy mester vagy egy több ezer éves hagyomány állít, önmagában nem teszi igazzá. Megvizsgálhatom. Tanulhatok belőle. Kipróbálhatom. Összevethetem más tapasztalatokkal. De végül nekem kell kapcsolatba kerülnöm azzal a világgal, amelyről az állítás szól.

Ebben látom a dogmatikus vallásosság és a tekintélyelvű spiritualitás egyik veszélyét. Megnyugtató lehet átadni valaki másnak ezt a felelősséget. Ha már megkaptam a választ, nem kell tovább kérdeznem. Ha valaki más megmondja, mi a helyes, kevésbé kell szembenéznem a saját döntéseimmel.

Számomra azonban éppen ez mondana ellent a szellemi fejlődésnek.

Gyakorlat és fejlődés

Hasonló veszélyt látok a spirituális gyakorlatok öncéllá válásában.

A meditáció, a mantra, a jóga, a légzőgyakorlat vagy bármilyen más módszer lehet rendkívül hasznos. Fejlesztheti a figyelmet, a koncentrációt, a testtudatot vagy számos más képességet.

De ettől még eszköz marad.

A spirituális fejlődés nem mérhető egyszerűen anyagi mennyiségekkel. Napi ezer mantra, két óra meditáció vagy húsz év gyakorlás önmagában semmit nem bizonyít arról, hogy az ember mennyit értett meg saját magából és a világból.

Lehetséges húsz évig gyakorolni ugyanazt, miközben az ember ugyanúgy magyarázza önmagát, ugyanúgy védi a világképét, ugyanúgy képtelen belátni a hibáit, és ugyanúgy használja a környezetét.

Ebben az esetben a gyakorlat akár akadállyá is válhat.

A meditáció, a szórakozás, az alkohol, a munka, a filmnézés vagy bármilyen más tevékenység nagyon különböző dolgok, de egy szempontból betölthetik ugyanazt a funkciót: kiszolgálhatják a stabilitásomat, az örömeimet és a magamról alkotott képemet. A spirituális gyakorlat különös veszélye, hogy mindehhez még azt az érzést is hozzáadhatja, hogy közben fejlődöm.

Ezért számomra a gyakorlat mércéje az, hogy mire használom.

Segít jobban látni? Segít észrevenni saját működésemet? Képesebbé tesz arra, hogy figyeljek? Segít változni, amikor valamit felismerek?

Ha igen, akkor szerszám.

Ha arra használom, hogy ne kelljen változnom, akkor akadály.

Az élet mint gyakorlat

A valódi gyakorlótér ezért számomra maga az élet.

A világot figyelem. Olvasok. Kutatok. Dolgozom. Fizikai gyakorlatokat végzek. Emberekkel találkozom. Tanítok, tanulok, hibázom, konfliktusokba kerülök, alkotok, gondozok dolgokat. Ezek mind kapcsolatba hoznak valamivel, ami nem én vagyok.

És közben folyamatosan szükség van arra, hogy tükröt keressek magamnak.

Mit mutat nekem ez a helyzet? Miért reagálok rá így? Mi történik akkor, ha nem úgy működik valami, ahogyan szerintem működnie kellene? Képes vagyok-e észrevenni, amikor a valóság helyett már saját magamat magyarázom?

A megismerés ezért egyszerre irányul kifelé és befelé.

Kifelé azt próbálom megérteni, hogyan működik a világ.

Befelé azt próbálom felismerni, mi akadályoz abban, hogy ezt tisztán lássam.

Ehhez önreflexív nyitottság és őszinteség szükséges, valamint hajlandóság a változásra akkor is, amikor az fájdalmas.

Törvény, következmény és szabadság

Nem gondolom, hogy a világ mögött álló isteni valóság erkölcsi bíróként működne.

A törvényeknek következményeik vannak.

Ha valaki pusztít, kizsákmányol, önző vagy kegyetlen, ettől nem sérti meg valamiféle kozmikus büntetőtörvénykönyv rendelkezéseit. A cselekedete azonban része lesz a valóságnak, és következményeket hoz létre.

Ezekből pedig újabb tapasztalatok születnek.

Ezért a rossznak nevezett cselekvés lehetősége is része a szabadságnak. Ha az ember csak egyetlen helyes módon cselekedhetne, nem volna valódi választása. Tévedhet, rombolhat, önző lehet, és megtapasztalhatja mindennek a következményeit.

A törvények megismerése ugyanakkor egyre nagyobb szabadságot tesz lehetővé.

Amit nem értek, annak újra és újra nekimegyek. Korlátként, törésként, nehézségként tapasztalom.

Amit megértek, azzal már együtt tudok működni.

A hajózásban járatlan számára a tenger akadály, a jártasnak viszont szinte végtelen lehetőség. 

Ebben az értelemben a szabadság nem a törvényektől való megszabadulást jelenti. Éppen ellenkezőleg: minél többet értek belőlük, annál több lehetőségem nyílik arra, hogy tudatosan cselekedjek általuk.

A megértett törvény korlátból eszközzé válik.

Teremtő részvétel

Ez vezet ahhoz, amit jobb híján jónak nevezek.

Nem vagyok biztos benne, hogy a jó és rossz hagyományos erkölcsi fogalmai megfelelően írják le ezt. Közelebb áll hozzám a kisajátító és a teremtően részt vevő működés különbsége.

A tudást, erőt és képességet használhatom arra, hogy minél többet vegyek el a világból a saját hasznomra.

És használhatom arra is, hogy valami általam tovább növekedhessen.

Ez lehet egy kert, amelyért felelősséget vállaltam. Egy ember, akit tanítok. Valaki, akinek segítek. Egy közösség, egy mű, egy gondolat vagy az élővilág egy darabja, amely rám van bízva.

Természetesen én magam is része vagyok az életnek. Nekem is szükségem van táplálékra, biztonságra, örömre és más emberekre. A kérdés számomra inkább az, hogy kizárólag fogyasztóként állok-e a világhoz, vagy képes vagyok teremtően részt venni benne.

Minél többet ismerek meg, annál nagyobb lehetőségem van erre.

És talán itt kapcsolódik össze számomra Isten, az ember, a megismerés, a felelősség és a szabadság.

Az ember az anyagi és a szellemi valóság között közvetítő lény. Képes a világ törvényeiből valamennyit felismerni, önmagára reflektálni, szabadon dönteni arról, hogyan használja a megszerzett képességeit, majd a felismeréseit visszavinni a világba.

Az útja ezért számomra nem valamely tanítás tökéletes követése, nem előírt mennyiségű spirituális gyakorlat elvégzése, és nem egy végleges világkép megtalálása.

Az út inkább folyamatos mozgás:

tapasztalat, megismerés, önreflexió, változás, egyre tudatosabb együttműködés a valóság törvényeivel, növekvő szabadság és teremtő részvétel.

A világkép pedig ennek az útnak pillanatnyi térképe.

Használom, amíg segít eligazodni. Javítom, amikor hibát találok benne. És ha a világ mást mutat, mint ami a térképen szerepel, akkor a térképet rajzolom át.

Zárszó

Eddig jutok az alapokkal. Szándékosan maradt azonban néhány olyan kérdés, amelyek nélkül ez a világkép nyilvánvalóan nem teljes.

Nem beszéltem még arról, mit értek lélek és tudat alatt, mit gondolok a születésről és a halálról, a leszületésről, az egyéni út folytonosságáról vagy arról, hogy mit jelenthet a fejlődés és a felemelkedés hosszabb távon. Ezek részben már túlmutatnak azon az alapon is, amelyről itt szó volt, és olyan kérdéseket nyitnak meg, amelyeket nem szeretnék néhány bekezdéssel elintézni.

Ezért ezekkel folytatom a következő részben.

Az itt leírtakat pedig addig is annak tartom, aminek magát a világképet: pillanatnyi térképnek. Nem az a dolga, hogy megvédjem. Az a dolga, hogy segítsen tájékozódni. Ha pedig továbbmenve kiderül, hogy valahol rosszul rajzoltam meg, akkor nem a tájat kell hozzáigazítani.

Át kell rajzolni a térképet.

Mészáros Szabolcs