Avagy, amikor a szellemi út bezárul és bezár
A szellemi fejlődésnek van egy kellemetlen tulajdonsága. Ha valóban komolyan vesszük, időről időre elvesz tőlünk valamit. Egy meggyőződést, amelyben sokáig hittünk, egy képet, amelyet magunkról kialakítottunk, néha egy embert, akinek a szavára addig biztos pontként támaszkodtunk. Tanulni ugyanis csak addig lehet, amíg számolunk azzal, hogy tévedhetünk. Ha már előre tudjuk, milyen választ akarunk kapni, és minden tapasztalatunkat úgy rendezzük el, hogy végül ezt a választ igazolja, akkor valójában nem tanulunk, hanem egyre ügyesebben védjük azt az elképzlést, amit igaznak szeretnénk tudni.
Ez különösen nehézzé teszi a szellemi utat, hiszen az ember rendszerint éppen ott szeretne a legkevésbé bizonytalanságot, ahol a számára legfontosabb dolgokról van szó. Könnyebb elfogadni, hogy rosszul emlékeztem valamire, mint azt, hogy éveken keresztül félreértettem önmagamat vagy a világot. Még nehezebb lehet belátni, hogy valaki, akit nálam bölcsebbnek tartottam, tévedett, vagy hogy egy közösség, amelyhez az életem jelentős részét kötöttem, nem oda vitt, ahová hittem. Ilyenkor már nem egyetlen állítás forog kockán. Vele együtt meginoghat az a történet is, amelyet hosszú idő alatt felépítettem arról, hogy ki vagyok, mit csinálok, és miért éppen erre tart az életem.
Pedig a fejlődéshez éppen ezekhez a kellemetlen helyekhez kell időnként visszatérni. Ahhoz, amiben gyenge vagyok, amit újra és újra elrontok, amitől félek, vagy amit magam előtt is nehéz beismernem. A szenvedés ettől még nem válik önmagában értékké. Egyszerűen abból tudok tanulni, amivel hajlandó vagyok ténylegesen találkozni. Ha minden kellemetlen tapasztalatot úgy magyarázok meg, hogy végül változatlanul megtarthassam azt, amit addig a világról és magamról gondoltam, akkor éppen a tapasztalat tanító erejét veszem el.
Ezért a szellemi fejlődésnek szüksége van valamire, ami nem igazodik automatikusan az elképzeléseinkhez. Nevezhetjük ezt egyszerűen valóságnak. Annak, ami megtörténik velünk, amit más emberekben és önmagunkban látunk, annak, ahogyan a döntéseink következményei kibontakoznak. A saját tapasztalatainkat természetesen félreérthetjük, ezért önmagában az sem csalhatatlan. Éppen ezért figyelünk másokra, tanulunk, összehasonlítunk, próbálunk új szempontokat megérteni. A lényeg az, hogy mindig maradjon valami, ami képes korrigálni bennünket.
Ebben a mester–tanítvány viszony is segítség lehet. Érdemes olyasvalakitől tanulni, aki valamiben előttünk jár, és egy jó tanító éppen olyan dolgokra mutathat rá, amelyeket magunktól nem vennénk észre. Mondhat olyat, amit elsőre nem értünk, olyat is, ami kellemetlen, és néha érdemes lehet az ő tapasztalatában jobban bízni, mint a saját pillanatnyi ítéletünkben. Ha csak azt fogadnánk el tőle, amit már eleve tudunk, aligha volna értelme tanulni tőle.
A probléma ott jelenik meg, ahol megfordul a viszony a mester és a valóság között. Kezdetben azért hallgatok rá, mert újra és újra azt tapasztalom, hogy érdemes. Később azonban eljuthatok oda, hogy már azért értelmezem át a tapasztalataimat, mert annak, amit ő mond, igaznak kell lennie.
Ha olyasmit tesz, amit más embernél erkölcstelennek tartanék, akkor bizonyára csak azért látom annak, mert még nem értem a magasabb szempontot. Ha igazságtalanul bánik valakivel, talán próbára teszi. Ha megszegi azt az elvet, amelyet nekem tanított, bizonyára oka van rá. Ha rossz döntést hoz, annak is lehet valamilyen mélyebb jelentése. Ha engem ér sérelem általa, könnyen elkezdhetem azt keresni, milyen tanítást kellett ezen keresztül megértenem.
Egy-egy ilyen magyarázat akár igaz is lehetne, ezért nehéz észrevenni a határt. A fordulat akkor történik meg, amikor már nincs olyan tapasztalat, amelynek hatására hajlandó lennék azt mondani, hogy a mester tévedett. Amit látok, továbbra is eljut hozzám, csak már nem változtathatja meg a véleményemet. Ha ellentmond annak, amiben hiszek, akkor nem a meggyőződésemet vizsgálom felül, hanem a tapasztalatot értelmezem át.
Ettől a pillanattól kezdve az ember különös módon egyre többet tudhat a saját rendszeréről, miközben egyre kevesebbet tanul abból, ami ténylegesen történik vele. Minél ügyesebben képes minden tapasztalatot a meglévő világkép nyelvére fordítani, annál ritkábban kényszerül változtatni rajta. Közben ezt akár egyre mélyebb megértésként is megélheti.
Egy közösségben ez a folyamat sokkal erősebbé válhat, mert az ember már nem egyedül védi a saját elképzeléseit. Mások is ugyanazokat a magyarázatokat használják, és folyamatosan megerősítik egymást abban, hogy jó irányba haladnak. Ha a külvilág nem érti őket, az annak a jele lehet, hogy a külvilág még nem tart ott, ahol ők. Ha valaki elhagyja a közösséget, bizonyára nem volt elég érett a magas igazságra. Ha valaki kritikát fogalmaz meg, az egója beszél belőle. Ha egy tanítás nem hozza a várt eredményt, annak újabb szellemi oka lehet, pl. az éretlenség. Minden esemény kap egy olyan értelmezést, amely után a rendszer változatlanul igaz marad.
És itt kezdődik a szektásodás. Ilyenkor nem egyszerűen arról van szó, hogy egy közösség furcsa dolgokban hisz. Sok furcsa elképzeléssel lehet úgy élni, hogy közben az ember nyitott marad a világra. A valódi veszély akkor jelenik meg, amikor a közösség közösen létrehoz egy olyan értelmezési rendszert, amely egyre kevésbé engedi, hogy bármi kívülről korrigálja.
Ekkor a közösség már maga is képes előállítani a fejlődés bizonyítékait. A vezető szellemi szinteket, beavatásokat, különleges feladatokat vagy más rangokat oszthat. Megmondhatja valakiről, hogy rendkívüli képessége van, magasabb fokozatra jutott, vagy különleges szellemi szerepet, inkarnációt hordoz. Ezek önmagukban még jelenthetnének valamit, ha valamilyen felismerhető tudáshoz, gyakorlathoz vagy változáshoz kapcsolódnának. Ha azonban kizárólag ugyanaz a rendszer igazolja, amely kiosztja őket, akkor a fejlődés és a fejlődésről szóló történet lassan elszakadt egymástól.
Az ember évek óta küzdhet ugyanazzal a problémával, miközben egyre magasabb szellemi rangokat kap. Egy gyógyulást ígérő rendszerben évekig elmaradhat a gyógyulás, miközben mindig születik újabb magyarázat arra, miért. Egy állítólagos képességről maga a mester mondhatja meg, hogy már kialakult, akkor is, ha annak semmilyen más felismerhető következménye nincs. Így ugyanaz a rendszer határozza meg, mit kellene elérnem, ugyanaz állapítja meg, hogy elértem, és ugyanaz magyarázza meg azt is, ha a saját tapasztalatom szerint semmi sem változott.
Ezzel létrejöhet a fejlődés teljes élménye valódi fejlődés nélkül. Sőt, idővel ennél rosszabb is történhet: az ember egyre távolabb kerülhet attól, amit eredetileg keresett, miközben a közösség minden eszköze azt mutatja számára, hogy emelkedik.
Ez azért válik különösen erőssé, mert a rangok nemcsak az egyén önképét alakítják, hanem a közösség belső viszonyait is. Ha a vezető mondja meg, ki milyen szinten áll, akkor ő határozza meg azt is, hogyan helyezkednek el egymáshoz képest az emberek. A tagok figyelni kezdik, ki kapott magasabb fokozatot, ki került közelebb a vezetőhöz, kit dicsérnek, ki veszített a kegyből. Az önmagukon végzett munka mellé lassan odakerül a másik emberhez való állandó hasonlítgatás.
Ez megnehezíti, hogy valódi, egyenrangú és támogató közösség alakuljon ki közöttük. Aki magasabb szinten áll, tekintélyt kap, aki alacsonyabban, könnyen kevesebbnek érzi magát. A tagoknak egyre fontosabb lesz a vezető elismerése, és egyre nehezebb egymástól függetlenül együttműködniük. Ha ebből féltékenység, versengés és széthúzás keletkezik, a vezető később magára a széthúzásra is rámutathat mint a tagok fejletlenségének bizonyítékára. A rendszer így létrehozza azt a problémát, amely később saját szükségességét igazolja.
Ezen a ponton a szellemi tekintély már könnyen hatalommá válik. Ez történhet fokozatosan, akár úgy is, hogy kezdetben maga a vezető sem látja világosan, mi történik. Lehet valódi tudása, amely miatt emberek gyűlnek köré, majd egyre többen kezdik különlegesnek tartani. Idővel már minden szavában jelentést keresnek, tévedéseire magyarázatot találnak, és egyre ritkábban mondják neki egyszerűen azt, hogy nincs igaza.
Ez magát a mestert is eltávolíthatja a valóságtól. Ahhoz, hogy ezt elkerülje, fontosabbnak kell maradnia számára az igazságnak annál, hogy az igazság tőle származzon. El kell viselnie, ha egy tanítványa valamiben túljut rajta, ha más hagyomány pontosabban tud valamit, ha kívülről jogos kritikát kap, vagy ha saját korábbi tanításáról derül ki, hogy hibás volt. Ha azonban a saját kivételessége összefonódik a tanításával, akkor már az igazság is veszélyessé válhat számára, amennyiben máshonnan érkezik, vagy mást mond.
A követők ugyanaebben válnak érdekeltté. Ha a mester különleges, akkor különleges az is, aki hozzá tartozik. Ha olyan igazság birtokosa, amelyet mások nem értenek, akkor a tanítvány azzal, hogy érti, máris kivételes helyzetbe kerül. Egy idő után a mester és a követők kölcsönösen igazolhatják egymás különlegességét. A mester kijelöli a tanítvány magas szellemi helyét, a tanítvány pedig saját rangjának igazolását éppen abban látja, hogy egy ilyen rendkívüli mester ismerte fel benne.
Ez által talán könybben érthető az is, miért válhat fenyegetéssé a külső tudás. Előfordulhat, hogy egy vezető felismer valamit, ami számára valóban új, majd mivel kevéssé ismeri a területet, saját különleges felismeréseként kezdi tanítani. Tegyük fel, hogy a körülötte lévők még kevesebb összehasonlítási alappal rendelkezhetnek, ezért számukra is rendkívülinek tűnik. Ha később kiderül, hogy más hagyományok ugyanezt régóta, esetleg sokkal mélyebben ismerik, ebből újabb tanulás következhetne. Egy zárt rendszerben azonban ez a felismerés a mester és vele együtt a követők különlegességét veszélyezteti, ezért könnyebb a külső tanítást hamisnak vagy alacsonyabb rendűnek nyilvánítani. Ugyanez igaz arra, aki a rendszeren belül ismer fel más összefüggéseket, vagy tesz fel kérdéseket a rendszer visszásságairól. Mivel az énképet fenyegeti, lassan nemkivánatossá, majd árulóvá, végül ellenséggé válik.
Minél tovább működik így egy közösség, annál inkább kiválogathatja azokat, akik alkalmasak a tagjai lenni. Aki sok más emberrel tart kapcsolatot, más hagyományokat ismer, önállóan olvas és gondolkodik, annak több összehasonlítási pontja van. Kérdéseket hoz be kívülről, és könnyebben észreveszi, ha egy állítás csak a közösség saját rendszerében tűnik megkérdőjelezhetetlennek. Ha a kérdéseire újra és újra a hűségének megkérdőjelezése a válasz, vagy megkeseredik és megtörik, vagy hátat fordít. Tehát, a szekta nyelváre fordítva, nem bírta a tanítás, a közeg tisztaságát, stb.
Azok számára viszont, akiknek a közösség adja társas kapcsolataik, önértékelésük és szellemi identitásuk jelentős részét, sokkal nagyobb ára lehet a kételynek. Egy idő után már nem egyetlen tanításról kellene kimondaniuk, hogy téves. Lehet, hogy tíz vagy húsz évüket kellene újragondolniuk, azokat az áldozatokat, amelyeket meghoztak, azokat az embereket, akiktől eltávolodtak, és azt a képet is, amelyet saját különlegességükről kaptak.
Ezért egy közösség idővel úgy is egyre egységesebbé válhat, hogy közben nem az igazság győzte meg fokozatosan a tagokat, hanem azok maradtak benne, akik egyre kevésbé képesek vagy hajlandók kívülről is próbára tenni. Belülről ezt újabb bizonyítékként lehet értelmezni: mint feljebb írtam, a távozók nem bírták az utat, nem voltak elég érettek, visszahúzta őket a világ. Így még a közösség fogyása is az igazát bizonyíthatja.
Ezzel párhuzamosan a vezető körül is egyre kevesebb olyan ember marad, aki valóban korrigálhatná. Ha téved, a környezete megmagyarázza. Ha ellentmond korábbi önmagának, az ellentmondásnak magasabb értelmet keresnek. Ha valaki mégis felhívja erre a figyelmet, könnyen a kérdező szellemi állapota válik a beszélgetés tárgyává. Már nem azt vizsgálják, igaz-e a kritika, hanem azt, miért, milyen fogatékossága okán volt a kérdezőnek szüksége arra, hogy megfogalmazza.
Egy ilyen rendszerben a felelősség is könnyen egy irányba kezd folyni. A tanítvány minden konfliktusban keresse meg a saját részét, minden veszteségből tanuljon, minden sérelemben vizsgálja meg önmagát. Ezek hasznos gyakorlatok lehetnek addig, amíg ugyanez a felelősség a vezetőre is vonatkozik. Ha azonban a vezető rossz döntéseinek következményeit mindig a tagok fejletlensége, a külvilág ellenségessége, vagy valamilyen magasabb cél magyarázza, akkor már két külön erkölcsi rend működik.
Ez különösen veszélyessé válik, amikor a szellemi tekintély olyan területekre is átterjed, amelyekhez önmagában semmiféle hozzáértést nem bizonyít. Valaki lehet kiváló tanító, miközben rosszul ítéli meg az embereket, nem ért a pénzügyekhez vagy alkalmatlan egy közösség gyakorlati vezetésére. Ha azonban a tanítványok minden döntésében ugyanazt a magasabb belátást feltételezik, amelyet a szellemi tanításaiban megtapasztaltak, akkor már egzisztenciális döntéseiket is rábízhatják. Pénzt, munkát, kapcsolatokat, éveket tehetnek fel olyan döntésekre, amelyeket más körülmények között sokkal józanabbul mérlegelnének.
Ha ebből kár származik, a túlzott szellemi önvizsgálat ismét önmaga ellen fordul. Az ember annyira megtanulja minden helyzetben a saját tanulnivalóját keresni, hogy akkor is önmagában kutat, amikor valaki más egyszerűen visszaélt valamivel. A valóság pedig közben nagyon világosan beszélhet. Ha valaki rendszeresen megsérti mások bizalmát, kihasználja azokat, akik szolgálják (tanulnak tőle), vagy saját hibáinak következményeit mindig másokra hárítja, akkor ezek maguk is tapasztalatok róla. Ha azonban a vezető minden cselekedete mögött magasabb tanítást feltételezünk, még a legegyszerűbb erkölcsi felismerések is elveszíthetik a súlyukat.
Így jöhet létre az a különösen nyomasztó állapot, amelyben az ember szellemileg emelkedőnek érzi magát, miközben egyre kevésbé képes önállóan és valósan megítélni azt, ami vele történik. A közösségben kapott rangjai nőhetnek, miközben a világ, amelyben mozogni tud, egyre szűkebb lesz. Egyre több magyarázatot ismer, miközben egyre kevesebb tapasztalat képes valóban megváltoztatni a gondolkodását.
Éppen ezért a szellemi fejlődést nem lehet kizárólag abból megítélni, hogy mit mond róla az a rendszer, amelyben történik. Időnként ki kell vinni a saját meggyőződéseinket abból a körből, amelyben mindenki ugyanúgy magyarázza őket, és össze kell vetni őket valami mással. Más emberekkel, más hagyományokkal, saját életünk következményeivel és mindenekelőtt azzal, ami ténylegesen történik velünk.
Ez nem jelenti azt, hogy a külvilágnak mindig igaza van, vagy hogy csak az lehet valóságos, amit egyszerűen meg tudunk mérni. A saját tapasztalatunk is lehet téves, más emberek is félreérthetnek bennünket, és egy valódi fejlődési folyamat is lehet hosszú ideig nehéz. Éppen ezért nincs olyan egyszerű szabály, amely megszabadítana bennünket az ítélet felelősségétől. Figyelnünk, összehasonlítanunk és gondolkodnunk kell, miközben megőrizzük annak lehetőségét, hogy akár mi, akár a mesterünk, akár az egész közösségünk tévedhet.
Talán az egyik legegyszerűbb kérdés az, hogy az út, amelyen járunk, mit tesz ezzel a képességünkkel. Évek múltán önállóbban tudunk tájékozódni, vagy egyre több dologban van szükségünk valakire, aki megmondja, hogyan kell értelmeznünk a saját tapasztalatainkat? Könnyebben ismerjük fel a saját tévedéseinket, vagy egyre kifinomultabb magyarázataink vannak arra, miért nem tévedhetünk? Képesek vagyunk más gondolkodásmódokkal találkozni anélkül, hogy már előre tudnánk, miért alacsonyabb rendűek a miénknél?
Ugyanez a kérdés a mesterre is vonatkozik. A valódi tudás nem tesz senkit tévedhetetlenné. Sokkal többet mond el egy tanítóról, hogy mit kezd a tévedéseivel. Képes-e belátni őket, vállalni a következményeiket és tanulni belőlük? El tudja-e viselni, ha valamelyik tanítványa olyasmit tud, amit ő nem, vagy ha máshonnan is érvényes tudás érkezik? Örül-e annak, ha a tanítványai idővel egyre kevésbé szorulnak rá?
Talán itt válik el a legvilágosabban a tanítás az uralomtól. A tanítás eredménye az, hogy amit kaptam, lassan a sajátommá válik. Képes vagyok használni, továbbgondolni, más tapasztalatokkal összevetni, és idővel akár vitatkozni is azzal, akitől tanultam. A jó tanító számára ez eredmény, mert valami önállóvá vált abban az emberben, akit tanított. Az uralomra törekvő számára ugyanez veszteség, mert csökkenti a függést.
Ezért egy szellemi közösségben nem az a legfontosabb kérdés, milyen rendkívüli dolgokat állít magáról, hanem az, milyen emberek lesznek azokból, akik hosszú ideig benne élnek. Képesebbek lesznek-e találkozni a világgal, vagy egyre több magyarázatra van szükségük ahhoz, hogy ne kelljen komolyan venniük, amit a világ visszajelez? Egyre szabadabban gondolkodnak, vagy egyre pontosabban tudják, milyen következtetésre kell jutniuk? A közösség segíti őket abban, hogy lássanak, vagy lassan azt tanulják meg, mit kell látniuk?
A szektásodás végső csapdája talán éppen ez. Az ember egy olyan közösségbe kerülhet, amelyben mindenki ugyanabba az irányba távolodik a valóságtól, miközben egymást biztosítják arról, hogy éppen ők kerülnek egyre közelebb hozzá. Minél zártabbá válik a kör, annál kevesebb olyan tapasztalat jut át rajta, amely ezt megzavarhatná, és annál meggyőzőbb lehet az egymástól kapott visszaigazolás.
A szellemi fejlődés útja ennek éppen az ellenkezője. Újra és újra vállalni kell annak lehetőségét, hogy amit igaznak szeretnénk hinni, nem igaz. Néha a saját hibánkat kell meglátnunk, máskor a mesterünkét, és előfordulhat, hogy egy egész közösségről vagy életünk hosszú szakaszáról kell másképpen gondolkodnunk. Ezek a felismerések nem kellemesek, és nem adnak vissza elvesztegetett éveket vagy elszalasztott lehetőségeket. Viszont újra kapcsolatba hoznak azzal, amiből egyáltalán tanulni lehet.
Mert amíg a valóság megváltoztathatja azt, amit gondolunk róla, addig képesek vagyunk tanulni. Amikor már inkább a valóságot változtatjuk meg a magyarázatainkban azért, hogy továbbra is ugyanazt gondolhassuk, akkor lehet bármilyen magas rangunk, bármilyen különleges mesterünk és bármilyen emelkedett történetünk önmagunkról: egyre messzebb járunk attól, amit keresni indultunk.
Hogy egy régi és egykori barátomat idézzem, akinek nem inge, ne vegye magára.
Mészáros Szabolcs