Az önismeretről sok szó esik a szellemi úton, mégis keveset fogalkozunk ennek pontos megfogalmazásával. Pedig a téma messzire vezet. Az önvizsgálat például átcsaphat önostorozásba, amikor minden történésben a saját hibánkat keressük, és abból indulunk ki, hogy mindig nekünk kell megváltoznunk. Ugyanilyen könnyen válhat önigazolássá is, amikor látszólag vizsgáljuk magunkat, közben pedig minden tapasztalatunkat hozzáigazítjuk ahhoz, amit eleve gondolunk magunkról és a világról.

Mindkettő ugyanoda vezet: egyre kevésbé látjuk azt, ami ténylegesen történik.

Az önismerethez ezért először azt kell megtanulnunk, hogyan vizsgáljunk. Ennek egyik alapja az ítéleteinkhez való viszonyunk.

Teljes ítéletmentesség ugyanis nem létezik. Már abban is ítélet van, amikor ránézek valamire, és azt mondom rá, hogy autó. Megtanultam, milyen tárgyakat nevezünk autónak, mire használjuk őket, hogyan működnek, és rengeteg további ismeretet, élményt és társítást kapcsolok ehhez az egyetlen fogalomhoz. Amikor pirosnak látom, akkor is egy tanult fogalom segítségével rendezem el az érzéki tapasztalatot. Mire bármit tudatosan végiggondolnék, az elmém már felismerte, besorolta és összekapcsolta mindazzal, amit korábban megtanultam róla.

Ugyanez történik az emberi viselkedéssel, saját érzéseinkkel és a világ eseményeivel is, csak ezeknél sokkal nehezebb észrevenni. A tapasztalatainkat folyamatosan értelmezzük mindazzal, amit a világról addig megtanultunk. Ebben benne van a nyelvünk, a neveltetésünk, az erkölcsünk, a kultúránk, a korábbi tapasztalataink, a félelmeink, a vágyaink, a szellemi tanításaink és a saját magunkról kialakított képünk.

Ezért az ítéletmentességet sem érdemes úgy elképzelni, mintha egyszer csak megszabadulhatnánk mindettől, és közvetlenül, minden értelmezés nélkül láthatnánk a valóságot. Ez illúzió volna. A feladat inkább az, hogy felismerjük a saját ítéleteinket, és hajlandók legyünk újra meg újra összevetni őket azzal, amit a valóságban tapasztalunk.

Így az ítéletmentesség számomra elsősorban azt jelenti, hogy a vizsgálat során nem akarom előre sem elítélni, sem felmenteni magamat vagy bárki mást. Nem akarom bizonyítani, hogy jó vagy rossz vagyok, hogy nekem van igazam, vagy hogy a másiknak. Azt akarom megérteni, mi történt, mi miből következett, mit váltott ki belőlem, hogyan reagáltam rá, miért reagáltam úgy, és mit hozott létre a cselekedetem.

Ugyanígy vizsgálhatom magát a cselekedetet is. Több lehetőséget teremtett az életemben, vagy beszűkítette azokat? Épített valamit, rombolt valamit, okozott-e kárt nekem vagy másnak? Egy öncélú cselekedettel sincs önmagában semmi baj. Az örömnek, a játéknak vagy a pihenésnek nem kell magasabb célt szolgálnia ahhoz, hogy helye legyen az életben. A következmények mutatják meg, hogy az adott cselekvés hogyan működik az életemben és a környezetemben.

Ehhez nincs szükség arra, hogy erkölcsi bélyeget tegyek rá. Arra van szükség, hogy lássam az okokat, a működést és a következményeket, majd mindezt újra összevessem azzal, amit korábban gondoltam.

Ez az ítéletmentesség saját magamra is vonatkozik. Ha dühös vagyok, a düh megjelent bennem. Ha irigy vagyok, irigység jelent meg bennem. Ha félek, félek. Ha gyáván, önzően vagy kegyetlenül viselkedtem, akkor ezt tettem. Ezekből a felismerésekből információt kapok saját magamról. Megvizsgálhatom, honnan erednek, milyen helyzetekben jelennek meg, hová vezetnek, és akarom-e követni őket legközelebb.

Amint azonban ítéletet mondok saját magam fölött, érdekeltté válok a vizsgálat eredményében. Ha fontos számomra, hogy jó, tudatos vagy fejlett embernek tartsam magamat, megjelenik az igény, hogy megvédjem ezt az önképet. Magyarázatokat találok a viselkedésemre, enyhítő körülményeket keresek, átértelmezem a történteket. Ha pedig az önvádat tekintem az őszinteség bizonyítékának, ugyanilyen könnyen elindulhatok az ellenkező irányba, és mindenért saját magamat tehetem felelőssé.

Az egyikből önigazolás lesz, a másikból önostorozás. Egyik sem önismeret, mert mindkettőben előbb született meg a válasz, mint maga a vizsgálat.

Az önostorozásnak ráadásul könnyű szellemi nyelvet adni. Megkérdezhetem minden konfliktus után, hogy mit tükröz nekem a másik, milyen feldolgozatlan problémám miatt zavar a viselkedése, milyen karmám okozta a helyzetet, vagy mit kell még meghaladnom magamban. Ezek lehetnek értelmes kérdések, amennyiben valóban kérdésként teszem fel őket. Amikor azonban eleve abból indulok ki, hogy minden történés oka bennem van, már eldöntöttem, mit akarok találni.

Pedig előfordul, hogy azért vagyok dühös, mert valaki becsapott. Azért érzem rosszul magam egy kapcsolatban, mert a másik ember rosszul bánik velem. Ilyenkor is érdemes megvizsgálnom a saját reakciómat, mert abból továbbra is tanulhatok magamról. A vizsgálat azonban kiterjed az egész helyzetre. Megnézem a saját részemet, a másik ember cselekedeteit és a következményeket, majd ezek alapján döntök arról, mit teszek.

Az önigazolás ugyanezt a hibát követi el a másik irányból. Ilyenkor is létezik egy előre elkészített válasz, csak ezúttal saját magamat kell megvédenem a tapasztalattól. Ha együttérző embernek tartom magam, az agressziómat könnyen nevezhetem határhúzásnak. Ha fejlettnek tartom magam, a felsőbbrendűségemet tisztánlátásnak, a sértettségemet érzékenységnek, a menekülésemet elengedésnek. A szavak változnak, miközben ugyanaz történik: a tapasztalatot addig alakítom az értelmezésben, amíg ismét belefér abba a képbe, amelyet magamról őrzök.

Jó példa erre a mások szolgálatának sokat hangoztatott szellemi eszménye is. Első hallásra magától értetődően nemesnek tűnik az az ember, aki másokat szolgál, gyógyít, segít, és saját magát háttérbe helyezve másokért él. Éppen ezért különösen könnyű úgy használni ezt az eszményt, hogy elfedje azt, ami valójában történik.

A mások szolgálatára épülő élet mögött sokszor egészen más személyes működés húzódik meg. Valaki nem mer kiállni saját magáért. A saját értékét abból nyeri, hogy szükség van rá. Nélkülözhetetlenné akar válni mások számára. Szeretetet, elismerést, biztonságot vagy kötődést próbál szerezni azzal, hogy folyamatosan ad. Esetleg a saját életének kérdéseivel nem akar szembenézni, ezért mások problémáiban talál magának állandó feladatot. Kívülről mindez önzetlen szolgálatnak látszhat, belül azonban ugyanúgy működhet félelem, függés, megfelelési vágy vagy önigazolás.

Éppen ezért önmagában az, hogy valaki gyógyít, tanít, segít vagy másokért dolgozik, semmit sem mond az önismeretéről. Egy ember támogathat másokat, átadhatja a tudását, segítséget adhat annak, akinek szüksége van rá, és közben élheti a saját életét, keresheti a saját kiteljesedését. A szolgálat akkor válik gyanússá, amikor önmaga feladása lesz belőle, és ezt az önfeladást szellemi erényként kezdi értelmezni.

Ilyenkor különösen fontos feltenni azt a kényelmetlen kérdést, hogy miért akarok szolgálni. Mit kapok ettől? Mi történne velem, ha egyszer senkinek sem lenne szüksége rám? Tudok-e ugyanilyen természetességgel kérni, nemet mondani, elmenni, a saját érdekeimet képviselni? Tudok-e segíteni úgy, hogy közben semmit sem várok a másiktól? Ezek a kérdések már közelebb visznek ahhoz, hogy a „szolgálat” szó mögött meglássam a saját működésemet.

Láttam ennek egy nagyon világos példáját egy szellemi tanítónál. A tanításának fontos része volt, hogy minden ember maga felelős azért, ami vele történik. Amikor azonban az általa felépített közösségi és tanítási rendszer szétesett, ezt az elvet már nem alkalmazta saját magára. Arra jutott, hogy túl engedékenyen bánt az emberekkel, és újrakezdés esetén sokkal keményebben fogná őket.

A saját alapelvéből következő kérdés fel sem merült: ha minden ember felelős azért, ami vele történik, akkor neki milyen felelőssége volt abban, ami az általa felépített rendszerrel történt?

A válasz természetesen nem az, hogy ő tehetett mindenről. Ezzel egyszerűen átfordulnánk az önostorozásba. A valódi kérdés az lett volna, hogy mi volt az ő része a történtekben. Milyen döntéseket hozott, mire alapozta őket, mit nem vett észre, milyen visszajelzéseket hagyott figyelmen kívül, és mit mutat mindez saját magáról. A vizsgálat végén akár arra is juthatott volna, hogy bizonyos dolgokért mások felelősek. Csakhogy ehhez előbb nyitva kellett volna hagyni a választ.

Ez az önismeret egyik legnehezebb feltétele. El kell viselnünk, hogy a vizsgálat eredménye kényelmetlen legyen.

A kényelmetlenség ettől még nem válik céllá. Az öncélú szenvedés ugyanúgy elvihet a valóságtól, mint az önigazolás. A kényelmetlenség azért fontos, mert gyakran jelzi, hogy valami olyanhoz értünk, ami veszélyezteti a megszokott önképünket vagy világképünket. Ilyenkor különösen erős a késztetés arra, hogy gyorsan visszatérjünk egy ismerős magyarázathoz.

A szellemi út ezért számomra együtt jár a kényelmes válaszok folyamatos vizsgálatával. Ha valami pontosan azt igazolja, amit mindig is gondoltam, attól még lehet igaz, de érdemes megnéznem, miért fogadom el olyan könnyen. Ha valami erős ellenállást vált ki belőlem, azt is érdemes megvizsgálnom. Az ellenállás önmagában sem bizonyít semmit, viszont információt ad arról, hogy bennem valami történik.

Innen érthető meg a dogmatikus gondolkodás veszélye is. Egy szellemi rendszer rengeteget adhat. Olyan nézőpontokat, gyakorlatokat és kérdéseket mutathat meg, amelyek magamtól eszembe sem jutottak volna. Megfigyelhetem a buddhizmust, a taoizmust, a keresztény misztikát vagy bármely más hagyományt, kipróbálhatom a módszereiket, és megnézhetem, mit tapasztalok általuk.

A dogma ott kezdődik, amikor a rendszer megmondja helyettem, mit kell tapasztalnom, és hogyan kell értelmeznem azt. Ettől kezdve minden történésnek előre megvan a helye. Ami igazolja a tanítást, az bizonyíték. Ami ellentmond neki, arra szintén születik egy magyarázat, amely visszavezeti ugyanabba a rendszerbe. Így létrejöhet egy teljes és következetes világkép, amelyből többé semmilyen tapasztalat nem tud kimozdítani.

Ez kényelmes. Biztonságot ad, mert többé nem kell minden alkalommal újra szembenézni a bizonytalansággal. Csakhogy az önismereti út éppen ezt a nyitottságot követeli meg. Újra és újra meg kell engednem annak lehetőségét, hogy amit eddig gondoltam magamról vagy a világról, pontosításra szorul.

Ezen a ponton válik fontossá az önismeret és az önreflexió különbsége.

Az önismeret azt jelenti, hogy ismerem a saját működésemet. Tudom, milyen helyzetek mire indítanak, mitől félek, mihez ragaszkodom, hogyan reagálok a tekintélyre, a visszautasításra, a kudarcra, a sikerre vagy a bizonytalanságra. Felismerem a visszatérő mintáimat, és egyre jobban értem azt is, mi mozgatja őket.

Ez egészen más, mint a fegyelem vagy a szellemi gyakorlat.

Valaki meditálhat naponta órákon keresztül, lehet rendkívül fegyelmezett, böjtölhet, imádkozhat, végezhet bonyolult gyakorlatokat évtizedeken át. Mindez önmagában arról árulkodik, hogy képes ezeket megtenni. Az önismeret ott kezdődik, amikor azt is tudja, miért teszi.

Lehet, hogy a meditáció valóban egy tudatosan választott eszköze. Lehet mögötte kontrolligény, félelem, megfelelés, menekülés, bizonyítási vágy vagy kompenzáció. Kívülről ugyanazt az embert látjuk meditálni. Belül azonban egészen különböző folyamatok működhetnek. Az önismerethez azt kell látnom, melyik működik bennem.

Az önreflexió pedig egy további lépés. Az önismeret során megszerzett tudást felismerem az adott élethelyzetben, és képes vagyok számolni vele. Tudom például magamról, hogy egy bizonyos helyzetben hajlamos vagyok támadni. Amikor ez a helyzet ténylegesen előáll, felismerem a bennem elinduló folyamatot, megvizsgálom, hogy a reakcióm mennyiben felel meg annak, ami valóban történik, majd ennek tudatában döntök a következő lépésemről.

Ez már önreflexió.

És éppen ezért ennyire fontos az önismeret a szellemi úton. Amíg nem tudom, mi mozgat engem, addig valami más fog mozgatni. A félelmem, a vágyam, a dühöm, a megfelelési igényem, a közösség elvárása, egy tanító tekintélye, egy szellemi rendszer vagy a saját magamról kialakított történetem. Ezek az erők akkor is hatnak rám, amikor nem ismerem fel őket. Sőt, éppen akkor tudnak a legkönnyebben magukkal sodorni.

A szabadsághoz ezért önismeretre van szükségem. Tudnom kell, mi történik bennem ahhoz, hogy eldönthessem, akarom-e követni.

Ebből még nem következik, hogy képes is vagyok rá. Felismerhetem a dühömet, miközben még mindig magával ragad. Pontosan érthetem a félelmem működését, és mégsem tudok szembemenni vele. Láthatom, hogyan irányít egy régi késztetés, miközben még nincs elég erőm megállítani.

Itt kezdődik az önuralom kérdése, és ebben már valóban szerepe lehet a meditációnak, a fegyelemnek és más szellemi gyakorlatoknak. Ezek segíthetnek abban, hogy a felismerés és a döntés között megszülessen a cselekvéshez szükséges belső szabadság. Ez azonban már egy következő kérdés.

Az önismereti út első feladata egyszerűbbnek látszik, mégis egész életre munkát ad: megtanulni úgy nézni önmagunkra és a világra, hogy képesek legyünk meglátni azt, ami van.

Ehhez időnként fel kell adnunk kényelmes magyarázatokat, szeretett elképzeléseket és saját magunkról őrzött történeteket. El kell viselnünk, hogy a vizsgálat olyasmit mutat, amit nem szerettünk volna látni. Ugyanakkor azt is el kell viselnünk, amikor kiderül, hogy valamiért évek óta fölöslegesen hibáztatjuk magunkat.

Az eredményt egyik irányba sem dönthetjük el előre.

Mert amíg nem tudom, ki vagyok és mi mozgat, addig azt sem tudhatom igazán, merre akarok menni. Mások, a körülményeim és a bennem működő, fel nem ismert erők választják meg helyettem az irányt.

Az önismeret ezért több egyszerű befelé figyelésnél. A saját szabadságunk egyik feltétele.