Az elmúlt években sokszor megkérdezték, miért tűntem el. Miért nem írok, miért maradtak el a közös gyakorlások, és miért változott meg ennyire az, ahogyan ma ezekről a kérdésekről beszélek, gondolkodom.
Érthető a kíváncsiság. Aki régebben olvasta az írásaimat, valóban láthatja, hogy valami megváltozott. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy eltávolodtam a spiritualitástól, elvesztettem a hitemet, vagy egyszerűen más irányba indultam.
Én ezt nem így élem meg. Úgy döntöttem, megosztom veletek a saját gondolataimat erről.
Nem a spiritualitásból ábrándultam ki. A hitem sem tűnt el. Sokkal inkább az változott meg, ahogyan a megismerésre tekintek.
Ez nem egyetlen felismerés következménye volt. Az elmúlt években, sőt, évtizedekben sok apró tapasztalat rakódott egymásra. Önmagukban egyik sem tűnt különösebben jelentősnek, együtt azonban lassan ugyanabba az irányba mutattak.
Egyre pontosabban kezdtem megkülönböztetni egymástól azt, amit valóban megtapasztalok, és azt, amit egyszerűen elfogadok, mert szépnek, meggyőzőnek vagy hiteles forrásból származónak tűnik.
Első pillantásra ez jelentéktelen különbségnek látszik. Valójában azonban alapvetően meghatározza azt, hogyan tanulunk. Egy gondolatot viszonylag könnyű megérteni. Sokkal nehezebb végigjárni azt az utat, amelyből megszületett.
Kívülről a kettő gyakran ugyanúgy néz ki. Ugyanazokat a szavakat használjuk, ugyanazokra a könyvekre hivatkozunk, ugyanazokat az elveket valljuk. A különbség belül van. Az egyik felismerés saját tapasztalatból született. A másikat valaki mástól vettük át.
Ahogy ezt egyre tisztábban láttam, egyre kevésbé hittem abban, hogy a fejlődés lényege a helyes válaszok megtalálása. Egyre inkább úgy éreztem, hogy annak megtanulása a fontos, hogyan figyeljünk őszintén arra, amit valóban tapasztalunk.
Talán ez volt az a pont, ahol lassan megváltozott a saját szerepemről alkotott képem is. Sokáig természetesnek vettem, hogy ha valamit megértettem, érdemes továbbadnom. Úgy gondoltam, a felismerések átadhatók. Ha egy gondolat nekem segített, talán másnak is segíthet.
Ma már kevésbé látom ezt egyértelműnek. Minden felismerés egy személyes út végpontja. Mire megszületik, már mögötte áll egy hosszú folyamat: tapasztalatok, tévedések, kérdések, kudarcok és újrakezdések.
Ha ebből csak a végkövetkeztetés marad meg, éppen a legfontosabb rész vész el. Talán ugyanazt a mondatot ismételjük. Mégsem ugyanazt értjük alatta. Ezért kezdtem egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani a módszereknek.
Egy módszer nem azt mondja meg, mit kell gondolni. Arra ad lehetőséget, hogy valaki maga vizsgálja meg a saját tapasztalatait, és levonja belőlük a saját következtetéseit.
Természetesen a módszereket sem szabad érinthetetlennek tekinteni. Ha nem működnek, el kell hagyni őket. Ha pontosabbá tehetők, módosítani kell rajtuk. Az értéküket végül nem az adja, hogy ki alkotta meg őket, hanem az, hogy segítenek-e tisztábban látni.
Ezért ma már sokkal jobban örülök annak, ha valaki nem a válaszomat viszi magával egy beszélgetésből, hanem egy olyan kérdést, amelyet később a saját életében is tovább vizsgál.
Mert végső soron nem az a fontos, hogy ugyanarra a következtetésre jussunk. Hanem az, hogy valóban végigjárjuk azt az utat, amelyből egy következtetés megszülethet.
Talán innen következett a következő kérdés is. Miért vágyunk ennyire arra, hogy valaki megmondja a választ?
Ez nemcsak a spiritualitásban jelenik meg. Ugyanez történik a politikában, a tudományban, a filozófiában és a hétköznapi életben is. Folyamatosan olyan embereket keresünk, akik biztosabbnak tűnnek nálunk. Azt reméljük, hogy ha követjük őket, a saját bizonytalanságunk is megszűnik.
Ez mélyen emberi igény. A bizonytalanság fárasztó. A kétely fájdalmas. A saját tapasztalataink őszinte vizsgálata lassú, és sokszor eredménytelennek tűnik. Sokkal egyszerűbb átvenni egy kész értelmezési rendszert, amely minden új élménynek azonnal helyet talál.
Ennek azonban ára van. Lassan már nem azt vizsgáljuk, hogy mit tapasztalunk. Helyette azt kezdjük kérdezni, hogyan kellene értelmeznünk azt, amit tapasztalunk. A különbség első pillantásra alig észrevehető. Mégis itt fordul meg minden.
Attól kezdve ugyanis a világképünk egyre nagyobb szerepet kap abban, hogyan látjuk a valóságot. Egyre könnyebben vesszük észre azt, ami megerősíti a korábbi meggyőződéseinket, és egyre nehezebben azt, ami ellentmond nekik.
Ezért érzem ma fontosnak, hogy időről időre tudatosan is megkérdőjelezzük a saját bizonyosságainkat. Nem azért, mert a kételkedés önmagában érték. Hanem mert a saját meggyőződéseinket a legnehezebb vizsgálni. Belülről magától értetődőnek látszanak.
Én legalábbis újra és újra ezt tapasztaltam. A legfontosabb felismeréseim szinte soha nem akkor születtek, amikor új válaszokat találtam. Sokkal inkább akkor, amikor rájöttem, hogy egy régi válaszhoz tovább ragaszkodom, mint ameddig a saját tapasztalataim indokolják.
Egy idő után azonban azt is észrevettem, hogy a legnagyobb akadályt már nem a világ jelenti. Hanem én magam. Pontosabban az a kép, amelyet önmagamról kialakítottam.
Sokáig úgy gondoltam, hogy amikor egy számomra fontos meggyőződést védek, önmagamat védem.
Később egyre gyakrabban merült fel bennem a kérdés: valóban önmagamat védem ilyenkor, vagy csak azt a történetet, amelyet évek alatt felépítettem magamról? A kettő nem ugyanaz.
Mindannyiunkban él egy történet arról, kik vagyunk. Hogyan működik a világ. Mit jelent jónak lenni. Mi számít fejlődésnek. Mit érdemes keresnünk, és mit kell elutasítanunk.
Ez a történet lassan áll össze bennünk. Részben a saját tapasztalatainkból, részben abból, amit a családunktól, a kultúránktól, a közösségeinktől vagy azoktól az emberektől tanulunk, akiket hitelesnek tartunk.
Ezzel önmagában nincs semmi probléma. A nehézség ott kezdődik, amikor ezt a történetet összetévesztjük önmagunkkal. Onnantól minden új tapasztalat veszélyt jelenthet rá.
Ha valami nem illik bele a kialakított világképünkbe, már nem kíváncsian fordulunk felé. Azonnal értelmezni kezdjük. Úgy próbáljuk beleilleszteni a meglévő történetünkbe, hogy az lehetőleg ne változzon.
Sokáig nem vettem észre, hogy én is ezt teszem. Azt hittem, a meggyőződéseimet vizsgálom. Valójában sokszor csak megvédtem őket.
Minél fontosabbnak tartottam egy gondolatot, annál nehezebb volt valóban megkérdőjeleznem. Ekkor értettem meg valamit, ami azóta is meghatározza a gyakorlásomat.
A fejlődés számomra egyre kevésbé jelent újabb válaszokat. Sokkal inkább annak képességét, hogy egy tapasztalat felülírhatja azt, amit addig igaznak hittem. Ilyenkor ugyanis nem önmagamból veszítek el egy darabot. Csak egy olyan elképzelésből, amelyről korábban azt hittem, hogy én vagyok.
Talán ezért érzem ma úgy, hogy a legfontosabb kérdés már nem az, igazam van-e. Sokkal inkább az, hogy hajlandó vagyok-e észrevenni azt a pillanatot, amikor már nem a valóságot próbálom megérteni, hanem a saját identitásomat védem.
Mert nagyon könnyű azt hinni, hogy az igazságot keresem. Közben lehet, hogy csak ugyanazt a képet próbálom fenntartani önmagamról.
Ahogy ezt lassan felismertem magamban, egyre világosabbá vált, hogy ez nem pusztán személyes probléma. Ugyanezt a mintázatot egyre több helyen kezdtem észrevenni. Nemcsak spirituális közösségekben. Hanem mindenütt, ahol emberek együtt próbálják megérteni a világot.
Először megszületik egy felismerés. Kialakul körülötte egy közös nyelv. A nyelvből lassan szemlélet lesz. A szemléletből identitás.
Egy idő után azonban már nem az eredeti felismerést őrizzük. Hanem azt az identitást, amely ráépült. És ettől kezdve egyre nehezebbé válik valóban nyitottnak maradni.
Minden új tapasztalat, amely nem illik bele a kialakított képbe, fenyegetésnek tűnik. Már nem kíváncsian fordulunk felé, hanem megpróbáljuk úgy értelmezni, hogy a korábbi világképünk sértetlen maradjon.
Ekkor válik igazán nehézzé a változás. Mert minden változás egyben azt is jelenti, hogy fel kell adnunk valamit abból a történetből, amelyet önmagunkról mesélünk.
Ettől kezdve az önreflexió is mást kezdett jelenteni számomra. Korábban azt hittem, az önreflexió azt jelenti, hogy sokat gondolkodom magamról. Elemzem a tetteimet, a kialakult képem mentén.
Ma inkább úgy látom, hogy azt jelenti: komolyan számolok annak a lehetőségével is, hogy tévedhetek. Nemcsak apró részletekben. Hanem akár azokban a meggyőződéseimben is, amelyekre hosszú éveken át építettem az életemet.
Ezen a ponton értettem meg azt is, miért maradtak el a közös gyakorlások. Sokáig azt gondoltam, hogy ezek segítenek. Ma már úgy látom, hogy a tanítói szerep nagyon könnyen létrehoz egy olyan helyzetet, amelyben a másik ember lassan a saját tapasztalata helyett az én bizonyosságomat kezdi figyelni.
És ezzel nemcsak ő kerül nehéz helyzetbe, hanem én is. Minél többen tekintenek rám úgy, mint aki tudja a választ, annál nehezebb észrevennem, amikor én magam is csak a saját világképemet védem.
A tekintély nem segíti a megismerést. Lassan a helyébe lép. Ezt kezdtem egyre veszélyesebbnek érezni.
Nem azért, mert ne szeretnék beszélgetni, együtt gondolkodni vagy megosztani a tapasztalataimat. Hanem mert azt látom, hogy minden olyan kapcsolat egészségesebb, amelyben egyikünk sem válik a másik igazságának forrásává.
Számomra ezért változott meg a közös gyakorlás jelentése. Már nem azt jelenti, hogy valaki tudja az utat, mások pedig követik a tanításait, vagy a személyét. Sokkal inkább azt, hogy ugyanazzal az őszinteséggel próbálunk ránézni a saját tapasztalatainkra, és egyikünk sem mond le erről a felelősségről a másik kedvéért.
Ha valaki ezek után újraolvassa a korábbi írásaimat, valószínűleg talál majd bennük olyan gondolatokat, amelyekkel ma is egyetértek. Másokat ma már másképpen fogalmaznék meg.
Nem feltétlenül azért, mert tévesnek tartom őket.Sokkal inkább, mert ma már óvatosabb vagyok minden olyan mondattal, amely kész válaszként hangzik.
Az elmúlt években nem a spiritualitásról alkotott képem változott meg a legjobban. Inkább az, ahogyan a megismerésre tekintek. Ma már kevésbé hiszem, hogy egy ember átadhatja a felismeréseit egy másiknak.
Azt hiszem, legfeljebb a saját útjáról tud őszintén beszélni. Arról, milyen kérdésekkel találkozott. Hol tévedett. Mit vett észre magán. Mely módszerek segítették tisztábban látni.
És hogy mikor jutott el odáig, hogy újra meg kellett kérdőjeleznie mindazt, amit addig biztosnak hitt. Ha ebből valaki számára használható lesz valami, annak örülök. De nem szeretném, ha azért fogadná el, mert én írtam.
Sokkal inkább azt remélem, hogy ugyanazzal a figyelemmel és ugyanazzal a kétkedéssel olvassa ezt az írást is, amellyel minden más tanítást is érdemes.
Ha valamelyik gondolatom nem állja ki a saját tapasztalat próbáját, engedje el. Ha valamelyik segít tisztábban látni, használja addig, amíg valóban segít. Ha pedig egy idő után már nem segít, azt is engedje el.
Ma már ezt tartom a legfontosabbnak. Ne higgyünk kevesebbet. Ne higgyünk többet. Figyeljünk pontosabban.
Mert végül nem azok a válaszok formálnak bennünket, amelyeket másoktól kapunk. Hanem azok a felismerések, amelyek a saját életünkben, a saját tapasztalatainkból születnek. Szerintem a közös munka itt kezdődik. tapasztatcserével, kölcsönösséggel, a tekintély elengedésével. Úgy, hogy egyikünk sem mond le a saját tapasztalatának felelősségéről.
Ha valaki a régi írásaimmal összevetve a jelenlegi gondolataimat azt érzi, hogy eltávolodtam a spiritualitástól, megértem, miért gondolja így. Én mégis úgy érzem, hogy éppen ennek az ellenkezője történt. Nem a spiritualitástól távolodtam el.
Hanem attól a szereptől, amelyben egyre könnyebben összekevertem volna a saját felismeréseimet az igazsággal. Ha valamihez közelebb kerültem az elmúlt években, akkor talán ahhoz az egyszerű felismeréshez, hogy a gyakorlás számomra ma már elsősorban nem válaszok keresését jelenti.
Hanem azt a folyamatos törekvést, hogy újra és újra képes legyek különbséget tenni aközött, amit valóban megtapasztalok, és aközött, amit csak igaznak szeretnék hinni.
Ezért írok most.
És ezért nem szeretnék többé senki helyett válaszokat adni.
Ha ez az íráso valamiben segíthet, azt remélem az, hogy bátorságot ad a saját tapasztalatok vizsgálatához ugyanazzal az őszinteséggel, amellyel én is próbálom vizsgálni a sajátjaimat.
Számomra ma ezt jelenti a közös gyakorlás.
Mészáros Szabolcs