Nemrég múlt Mindenszentek ünnepe. Hagyományosan ekkor szembesülünk a halállal. Így természetes, hogy számos, a halállal kapcsolatos kérdés is felmerül ebben az időszakban. Ezért írok le néhány gondolatot a témáról, szigorúan a teljesség, és mélység igénye nélkül, abban az értelmezés körben, melyet már megszokhattatok tőlem. Használd, vagy vesd el, tetszésed szerint.
Ahhoz, hogy megértsük mi a halál, meg kell érteni mi az élet. Ami pedig, bár általában így értelmezzük, messze túlmutat az anyagi léten. Tehát, az élet NEM anyag! Nem attól függ, él e egy entitás, hogy van anyagi teste, vagy nem. Ugyanis az élet fény alapú. Egy lény akkor is élhet, ha nincs anyagi teste, és akkor is lehet holt, ha van anyaga. Hovatovább, az anyagban is annál élőbb, minél inkább a fény járja át. Úgy értem ezt, ha egy lény magas szinten kapcsolódik önnön fény természetéhez, jóval szélesebb térben képes kiterjedni az anyagban is, mint az, aki csak az anyagi létével azonosul.
Éppen ezért, a halálnak több szintje van. Az anyag halála elkerülhetetlen. Minden, ami anyagi természetű, alá van rendelve az anyag körforgásának, szerveződik, épül, kiterjed, pusztul, újraszerveződik. Ha a fény ad számára irányt (egy ember esetén, ha a belső, lelki tartalmát jeleníti meg az anyagban, azzal próbál azonosulni), akkor mind magasabb szinten szerveződik újjá. Ha az anyaggal azonosul, mint irány, és élet, akkor nincs fejlődés, csak az anyag lehetőségeinek használata, ami nem eredményez minőségi növekedést. Maximum anyagi mennyiségben növekedhet.
Ha egy ember az utóbbi módon él, tehát az anyaggal azonosítja az életet, annak megszerzését, megőrzését tartja céljának, és ennek érdekében nem törődik a belső sugallataival, saját fényével, akkor a tapasztalataim szerint számára NINCS élet a halál után. Nincs mennyország, újjászületés, stb.. Számára a biológiai élet és biológiai halál valósága létezik. Porból lettünk, porrá leszünk.
Miért? Mert nem tudatos magáról, a világról. Az anyag alapján értelmez mindent, ahhoz viszonyít, nem a saját belső fénye alapján. Így egy illúzióban él, nem tapasztal semmit, illetve a tapasztalatból nem tanul, mert helytelen következtetéseket von le. Mondhatnám, hogy saját szabad akaratból származó döntése alapján nem találkozik az örökkel, a fénnyel, hanem az anyagól építi fel önazonosságát, önmagát. És amint ez elpusztul, az ő életről életre fejlődő tudatában ennek az életnek csupán annyi nyoma marad, hogy most sem vált semmiben azonossá a fénnyel, nem szerzett tudást a teremtésről, amivel több lenne, tehát ez az időszak elmúlt, újraindul. Nincs nyoma, csak a hiány, amit az anyag céltalan felhasználásával okozott, és ami olyan energiahiányként jelentkezik, amivel „tartozik” az életnek, vissza kell adja. Így újból hasonló helyzetben születik meg. Addig, míg valami tapasztalat, tudatosság le nem szűrődik ebből. Az ilyen élet szenvedés, aminek vége a megsemmisülés és feledés. Igen, mondhatjátok, hogy az ilyen embernek is van halhatatlan lelke, szelleme-tudata, ami életről életre fejlődik, tehát nem hal meg az anyag halálával. A szellem és tudat, a lélek, nem is, de neki, az anyagól formált énnek, semmi köze ehhez. Ő, az érzelmeivel, világnézetével, ragaszkodásaival, félelmeivel és vágyaival együtt, semmi, az anyag része, ami pusztul, lebomlik. Nincs tapasztalat, vagy fénnyel telített alkotás, ami utána marad. Ezért nem hiszek abban, hogy az emberi élet önmagában érték. Lehetőség, amiből értéket teremthetsz. Önmagában csak létezés, ami, ha nem alkotásra használod, csak erőforrásba kerül, ami karmát okoz, hisz nem szolgálod meg azzal, amire születtél, hogy a belső fényed nyilvánítsd meg az anyagban a világ okulására. Az ilyen ember ennek ellenkezőjét teszi, a fényt adja fel az anyagért, a halálért. Ő dönt így, szabad akarata van. És neki, mint anyagi lény, a halál végleges. És ilyen manapság a legtöbb ember. Tudatosan fordul el halhatatlan részétől, és választja a halált. Még ha ezzel nem is néz szembe, és azt is mondja, ő erről nem tudott.
Meghalsz akkor is, ha a lelkeddel azonosulsz, és tudatosan, felelősen élsz. Ez szinte elkerülhetetlen (erről nem most fogok írni). Ám ha életed során nem az anyaggal való azonosságot keresed, hanem keresed az anyag mögött meghúzódó törvényt, és próbálsz ahhoz igazodva, a belső, lelki késztetésed szerint élni, a hibáidat vállalni, és tanulni belőlük, hogy mind magasabb szinten értsd meg a törvényt és nyilváníthasd meg a tudásod abban, amit már értesz, akkor maga az élet fog táplálni, hisz mint fentebb írtam, az élet fény alapú. Tehát minél inkább azonos vagy a fénnyel, annál inkább teret nyit számodra az élet, és megújít. Mondhatjátok, hogy ma ez nem igaz, mert azok számára nyílik tér, akik az anyagot imádják, és elnyomják azokat, akik a fényt keresnék. De ez csak az ember világára, a közmegegyezésből táplálkozó korszellemre igaz. Nem a teremtés rendjére. Amihez minél közelebb kerülsz, annál kevésbé nyom a kor szelleme. Nyilván ez a nyomás nagy, de azt is tudomásul kell venni, hogy nem véletlenül vagy olyan helyzetben, amilyenben vagy. Csak az jön veled szembe, amit te okozol. A nehézség azért jár, mert valamiért megérdemled, abból kell tanulj, stb. Nem indok arra, hogy feladd a fényt. Legalábbis Isten előtt nem az. Az emberi közmegegyezés más, de az jelen esetben számunkra nem szempont.
Ha a fényt követve halsz meg, az életed során nem csak elvettél, adtál is, lehetőséget, tudást, új teret. Ez jó esetben több, mint amit elvettél, tehát kevésbé fog kötni az anyaghoz, az elhasznált energia visszaadásának kényszere. És a tudatod is fejlődött, legközelebb még magasabb szinten tudod kibotránkoztatni a lelked fényét, az istentől kapott feladatot. Te is, és a világ is fejlődött, és életedből jelentős tudás szűrődik le, amivel legközelebb több leszel.
Végül elérheted azt, hogy teljes egészében a fénnyel azonosulj, életed ne kösse az anyag. Ekkor már szabadon öltesz testet, a munkád szerint, és nem a karma törvényének alávetve. Élsz, szabad vagy, egy a fénnyel. És itt fontosnak tartok megjegyezni egy gondolatot, mely nem szervesen tartozik a témához de fontosnak tarom. Halála után NEM az ember dönti el, hogy hová akar születni. Ez egy manapság népszerű tévhit. Hisz a születést erők szabályozzák. Bizonyos erők kötnek az anyag bizonyos sávjaihoz, és adott helyzetbe kényszerítenek. mindaddig, míg meg nem érted ezen erők működését, és szabad leszel tőlük. Senki nem tudja magát a hajánál fogva kihúzni a sárból. Nem látsz rá arra, hogy miből tudnád megtanulni a problémáid mögött húzódó erők és törvények működését és helytelenségeidet. Ezt csak egy objektív, magasabb szintű perspektívából lehetséges. Viszont a magasabb szintű lényeknek jobb dolga is van annál, mint hogy milliárdnyi, szinte nem is fejlődő lényt kommandírozzanak. Gőgös elképzelés az, hogy ők minket „szolgálnak” terveket készítenek számunkra, stb. Minden ember magáért felelős. Ezért irányítják ezt erők, és nem személyek.
De visszatérve a fősodorba, a fénnyel való azonosságát elért emberre mondják „halhatatlan istenben, elérte a megszabadulást” stb. de ide nem vezet vallás gyakorlása, meditáció, „jóemberkedés”, csak felelős tettek, melyek nem a közmegegyezéshez, az ember által kitalált jóhoz és rosszhoz igazodnak, hanem az isteni törvényhez. Ez az örök élet útja.
Tehát, ha az ember elfordul a fénytől, az anyag felé, akkor a halál felé fordul. De a test nem mindig hal meg egyszerre. Meghalhat az elméd, az érzelemvilágod, vagy a tested funkcionális része is, külön, külön. Attól függ, miben vagy az anyagba ragadva, miben éled az életed, az anyag szempontjai szerint. Mindent értelmezel, az ideákban, az elmében hiszel, abban, hogy az mindenek felett áll? Vagy épp fordítva, nem akarod értelmezni a veled történteket, elfordulsz a tudatosságtól? Jó eséllyel az elméd hal meg legelőször, mert az anyagba fordult. Ekkor jön a demencia, az alzheimer, stb. Mindegyik területre ez igaz.
Ha egy ember meghal, sajnáljuk, sokszor értelmetlennek találjuk a halát, azt mondjuk, hol van ilyenkor isten? És gyászoljuk a halottat. Pedig a halál soha nem értelmetlen. Csak az ember nem ismeri a teremtés rendjét. Ismerhetné, de nem akarja, nem akar szembesülni a saját hibáival, tökéletlenségével, és nem akarja elvégezni azt a munkát, amivel a saját feladatához, lelki tartalmához mért tudatosodás jár. Legjobb esetben az ebből adódó feszültséget rossz értelemben vett spirituális és ezoterikus, vallásos siránkozással oldja, ami megnyugtatja, hisz ő követ valamit. De a saját útjának felelősségét, saját, ahhoz mért hibáit nem karja látni, meg akarja úszni a dolgot azzal a közmegegyezéssel, hogy ha ezt vagy azt követem, minden rendben lesz. Nem lesz rendben, mert más útja nem az övé. Hiába követ egy vallást, hisz az sablon, a lelke, ami az istenkapcsolat záloga, viszont egyedi. Aztán ha egy ilyen ember meghal, a hasonszőrűek istent okolják. Sopánkodnak, hogy értelmetlen volt a halála. Nem értelmetlen. Ők nem értelmezik az életet, mert nem akarják! Istent okolják, holott az az ember okozta a saját halálát. Ekkor halljuk azt, hogy ártatlan gyerek volt. Igen, de a halál nem büntetés, ahogyan a születés sem jutalom. Törvény mozgatja, amihez ki tudja, hogy az a lény hogy viszonyult? Ki tudja, mit kell ebből megértenie neki, és a családjának? A legtöbb ember mindent, Istent is az anyag szempontjából értelmez. De ez nem az élet, nem a teremtés teljes szempontja. Csak egy kis szelete, amit ráadásul a saját szájízünk szerint alkotott illúzióink alapján értelmezünk. És persze aztán nem értjük a halált. És félünk tőle. Ekkor már joggal, hisz a mivel nem a fényt éljük, számunkra végleges. De ez ellen egy ellenszer létezik. Megtalálni a saját lelkem irányát, és felelősséggel a teremtés előtt azt követni, legjobb tudásom szerint, még ha a kor közmeggyezése, babonavallásai vagy anyag-hatalmi rendszere nem is ezt támogatja. Meghalok az anyagban a fény felé vezető útért, és mind határtalanabbá válok, vagy elárulom a végtelen fényt az anyag félelmeiért és vágyaiért. Én döntök.
Jó példa az emberi viszonyulás és az isteni rend eltérésére az özönvíz története. Isten nem megbüntette az embert az özönvízzel, hanem új lehetőséget adott. Az, hogy tömegeket pusztított el, a mai közegyezéses tudatlanság szerint szörnyű, és szeretettelen, egy irgalmatlan isten műve. Holott, ha azt vesszük, hogy az élet fény alapú, és hogy egy lény annyira él, amennyire a fényhez igazodik, akkor elmondhatjuk, hogy az akkor élő emberek elfordultak a fénytől, csak az anyagban éltek, nem tanultak, létük csak energiapazarlás volt mindenki számára. Anyagi haláluk pedig felszabadulás ebből a helytelenségből, amit már egyáltalán nem láttak. Az anyag szempontjából tömeges pusztítás, a fény szempontjából felszabadítás egy kilátástalan, fejlődésre képtelen állapotból, és a lehetőség felkínálása arra, hogy a lények új térben kezdjék újra tanulásukat. Ehhez persze szét kellett zúzza az élet azt a rendszert, amiben az emberek elméje esélytelenné vált a szabadság elérésére, hisz csak az illúzióról, az anyag imádatáról szólt. Látjuk itt is, hogy bár az emberi, anyagi lépték szerint tömegek halála következett be, az élet csak több lett. Tehát a halál csak akkor negatívum, ha az anyag szempontjából nézzük.
Egy másik példa arra, mennyire nincs összhangban a kor elképzelése és a valóság ebbe a kérdéskörben (sem). Nemrégiben környezetemben meghalt egy kisgyerek. Ezt nem minősíteném sem így, sem úgy. A lényeg, hogy egy ismerősöm megkérdezte, nem sajnálom e. Mondtam, hogy nem, semmi közöm hozzá. Erre azt vetette fel, hogy akkor én nem hiszek Istenben. Kérdeztem miért gondolja? Kiderült hogy azért, mert számára az Isten hit az, ha ilyen helyzetben, még ha ő csak hírekből hallotta is az esetet, álszent módon sajnálkozni (hisz ő nem érintett, lehetetlen, hogy megérintse az eset, hacsak nem hisztériából), sopánkodni kell, hogy a többi ember őt együtt érzőnek, jónak, vallásosnak tartsa, mert ez az istenhit. Ez önigazolás, és igazodás a társadalmi elképzeléshez, nem pedig Istenhit. Ha valaki istent keresi, a valós okok alapján értelmez egy ilyen esetet, már ha őt érinti, egyébként semmi köze hozzá, hogy azokat megismerve tanuljon, hogy e tudással felvértezve mind magasabb szinten képviselhesse a lelki tartalmát Isten szolgálatában. De manapság mindenhez, így a halálhoz is, elvárt, hogy álszent módon, a dogmáknak megfelelően viszonyuljunk. Ez hozzáállás és elvárás tartja rabságban az embert, teszi lehetetlenné, hogy elérje Istent a belső fényét követve.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a halál jótétemény az ember számára, Isten ajándéka. Hajtóerő, ami, ha magunktól nem keresnénk a tökéletesedést, folyton arra sarkall, hogy kiutat keressünk. Gondoljunk bele. Ha nem lenne halál, az anyagi élet végessége, mi venné rá az emberek zömét, hogy tegyenek, változtassanak, fejlődjenek? Hisz ráérnének, felelősség, tét nélkül megtehetnének bármit, nem kéne semmiért megdolgozni. A haláltól való félelem hajtja előre a tudattalan ember. A tudatost már a teremtéssel való egység elérésének vágya, és a teremtés szándéka. A halállal összegezzük az egy helyzetből tanultakat. Kilépünk a megoldhatatlan, beláthatatlan problémakörökből, hogy az eddigi eredményeket és tapasztalatokat összegezve, hogy megújulva, új szemszögből próbáljuk megoldani őket a következő élet során. Sokak számára, akik az illúzióik csapdájában vergődnek, lehetetlen, hogy önerőből kijussanak ebből az értelmetlen körből. Számukra a halál az egyetlen lehetőség, hogy új térben, újra kezdve esélyük legyen túljutni a problémáikon. Tehát a halál a mi jótevőnk.
Tehát összegezve a halál nem félelmetes. Ismerd meg a fény törvényeit, kövesd a lelked, és akkor a halál csak ennek az életednek az összegzése, és egy új, szélesebb lehetőség kapujává válik. Engedd el az anyagot, ne az anyagért élj, hanem akár halj meg, hogy elérd a fényt!
És végezetül mégy egy gondolat. Az embert a döntései ölik meg. Minden tett, ami törést okoz az élet törvénye, a lelked iránya, és a tetteid között, az elfordít az élettől. Az jár át, amire hangolt vagy, amivel azonosulsz. Ha nem azonosulsz az élet áramlásával, és a saját sorsoddal, aminek kiteljesítése által megújulhatnál, nem jár át az élet. Te fordulsz el tőle. Az élet energiája nem a testi létedhez kötött. A lelked irányában, a belső tartalmad megnyilvánításáért tett erőfeszítésekhez, a tudásod, és a tér lehetőségei szerint végtelen erőt ad a teremtés. Folyton megújulhatsz általuk. Mondhatjuk, erre a feladatra kaptad az életet. Így, ha ettől elfordulsz, az élettől fordulsz el. Minden olyan döntés, amikor önkényesen szembehelyezkedsz a belső fényednek, egy kicsit megöl. Minden félelem, ami abból fakad, hogy az anyaggal azonosulsz, azt félted, egy kicsit megöl, mert energia vesztéssel jár, amit nem pótol az élet, hisz nem az általa adott teredben jársz. Minden megfelelés, emberi normáknak, ideáknak, azok táplálása, a saját feladatod helyett, egy kicsit megöl, mert energiát adsz egy élettelen térnek, ám a saját, lelked irányához kötött fényeddel nem azonosulsz, az nem táplál.
És így előbb meghalsz, minthogy felismerésre jutnál.
Újra és újra ugyanabba a körbe születsz meg, és energiáddal csak a korszellem megfeleléseit, vallásait és hiedelmeit fenntartó erőt táplálod. Azt az erőt, aki nem akarja, hogy a belső fényeddel, a lelkeddel azonosulj, hogy meghaladd az anyagot, és határtalanná válj, hisz elveszítené az uralmát feletted, és e tér fölött.
Mert ez a tér az ember szándékától függ. Ha a teremtéssel akarsz a törvény szerint azonosulni, és ezért dolgozol, akkor a teremtő rajtad át jelenik meg e világban Ha az anyaggal, akkor a teremtő törvénye nem jelenik meg e világban, csak közvetve, az anyagot mozgató törvényekben, mint amilyen a fizika. És egy ilyen világot könnyű uralni. Ám ehhez meg kell ölni a teremtést itt képviselni tudó lény, az ember isteni felét. Ne hagyd ezt. Keresd a belső fényt, lelked sugallatát, és semmiért ne add fel! Ez Isten, az élet útja!