Isten megoltalmazza az övéit? Avagy, hogyan éljük túl az apokalipszist? I. rész.

Manapság egyre több szörnyű esemény sújtja a világot. Hatalmas tűzvészek tombolnak, vulkánkitörések hamuja kerül a légtérbe, mely a tüzek füstjével megjósolhatatlan klímaváltozásokat eredményezhet az idei évben.

Árvizek, földrengések pusztítanak, új vírusok ütik fel a fejüket, miközben a világ egyre nyilvánvalóbban ember-, élet- és istenellenes kormányai a nagy világvallások zömével karöltve nem hogy nem tesznek semmi érdemit, de szándékoltan törik meg, tartják tudatlanságban, félelemben, rabságban és szegénységben az embereket, akik ezt egyre kevésbé viselik jól, így a világ számos országában állandósultak a szabadságharcok. Valójában a Világ országainak majd 40%-ában valamiféle fegyveres konfliktus tombol.

És a problémák egyre gyorsabban, évről évre hatványozottan eszkalálódnak. Bár a tüzeket oltják, a felszínt foltozzák, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ismert világunknak éveken belül vége.

Sokan úgy vélik, ez az időszak azonos a különféle vallások által megjósolt apokalipszissel, vagy legalább is annak kezdetével.

Ha így van, mit tehetsz vajon? Erre keressük a választ az alábbiakban.

Először is, a témát két külön szakaszra osztanám. A fizikai, anyagi felkészülésre, és a lelki felkészülésre. Mivel ez utóbbit jómagam fontosabbnak találom, ezzel kezdjük. A fizikai felkészülés egy következő írás témája lesz.

Én egyáltalán nem hiszek abban az ideában, hogy Isten oltalmában akkor részesülök, ha valamely kultúra hatalmi érdekei által megfogalmazott erkölcsi kerethez tartom magam. Ugyanis nem láttam semmi bizonyítékát annak, hogy a világegyetem végtelenjét megteremtő és éltető erő valaha is igazodott volna az ember által kitalált ideákhoz, még ha azok alapját olykor, e végtelen erő pillanatnyi és lokális értelmezése, és nem az önérdek szülte is.

Azt sem tartom valószínűnek, hogy eme irányelvektől való eltérés megbánása, és más embereknek való elmondása, akik mondókákért cserébe feloldoznak e bűnök alól, bármit változtatott volna bárki életén, hát még a világ jövőbeni eseményein.

Annak sem láttam tanújelét, hogy egy csoport ideái igazabbak lettek volna más csoportok ideáinál, holott a legtöbbjük ezt hirdeti magáról.

Sőt, úgy vélem, a vakszerencse sem fog megvédelmezni senkit, ahogyan a felhalmozott anyagi lehetőségek, tartalékok sem.

Nem gondolom ugyanis, hogy ez egyfajta égi büntetés, számonkérés volna. Inkább az élet törvényein nyugvó „természeti” esemény, melynek előidézői mi vagyunk.

Ezért e kérdés magyarázatát most ne a korszellem illúziói és elképzelései mentén közelítsük meg, hanem az élet megfigyelése mentén.

Képzeljük el, hogy a teremtés maga az Élet és ez az élet különféle, a teremtője által meghatározott törvények mentén áramlik, mint energia.

Ennek egyfajta megjelenése az anyag világa, ahol most mi is élünk.

Ebben a világban számos lehetőség van, az élet különféle változatait kipróbálni. Erre való az anyag, a tanulásra.

Az anyagban az energia minőségek végtelen variációja lehetséges, az élet szinte minden lehetőségének megélésére lehetőség nyílik. Ezért ez a törvények, és a teremtés tanulásának tere.

Az anyagban ciklikusság működik. Gondoljunk csak az évszakok, vagy a nappalok és éjszakák váltakozására. A ciklikusság lehetővé teszi, hogy felismerjük, előzőleg miként cselekedtünk, mi lett a következménye, majd most miként cselekedtünk, és mi lesz a következménye.

Ezt a ciklikusságot az anyag szabta idő foglalja keretbe. Adott dologra adott időm van, az élet eltelik, stb. Ez a hajtóerő, ami az anyagban élő lényeket tettekre, fejlődésre sarkalja.

Az anyagban következmények vannak. Amire hatok, az visszahat rám. Amilyen energiával, szándékkal azonosulok (hisz minden az energia szintjén dől el, itt az anyag világában is) az hat rám, azzal vagyok azonos. Így értem meg, miből mi következik.

Tehát, minden tettem következménnyel jár. Hat rám, formálja a világomat (Nem az egész világot, hisz még nem teremtek világokat, csak az én világomat, melyet én hoztam létre, és tartok fenn).

Ezért minden, ami velem történik, az én tetteim következménye, az én felelősségem. Én teremtem azt, a hozzáállásommal. És a változásra való belső igényemmel, melynek mentén a lelkem, mint teremtő erő, azt az összefüggést aktiválja a világomban, ami ahhoz kell, hogy szembesüljek a tökéletlenségemmel, és haladjak a teljességem felé. Tehát, nem büntetés, nem egy független erő játéka, mely alól valaki feloldozhat, vagy amitől valaki megmenthet engem.

Így hát, az anyagra való hatásom, és annak rám ható következményeiből megismerem az élet törvényeit. Hogy mi mivel jár. Tanulok. Megértem, miből születik több életlehetőség, mi teremt, és mi az a hozzáállás, ami beszűkíti ezeket a lehetőségeket, tehát pusztít. Megértem, mi az én szerepem a világban, mi az én belső tartalmam. Ha ezt a tartalmat keresem, erre hangolódok, megélhetem, hogy hogyan tágul a terem, tudásom, lehetőségeim. Ha eltávolodok tőle, megélem, mindez hogyan szűkül. Mindez az én szabad akaratom eredménye.

Eleinte csak a szenvedésből tanulok. Érzem, hogy ami van, az rossz, és változtatni akarok. A szenvedés és az idő (a halál jelentette korlát) a hajtóerő, ami a tanulásra sarkall.

De van, hogy egy életben már nem tudok megújulni, a szándékom nagyon eltávolodott az istenitől. Az anyagba, a szenvedés körébe ragadok. Nem látom meg a kikutat, elfogynak az eszközeim, energiám. Ilyenkor, az élet kegyelméből megadatott a halál, mely lehetőséget ad egy új tanulási ciklus elkezdésére, a hátrahagyott élet terheinek elengedésére, azok okainak megértésére. Tehát a halál értünk van. Utána új ciklus következik, melyben ismét szembesülhetünk az előző élet megoldatlanságaival, de kissé más szemszögből, újult erővel, hogy ezúttal megfejthessük a fejlődésünk kulcsát.

Ez tehát az élet kerete, dióhéjban. Arra való, hogy szabadabbak, teljesebbek legyünk. A mi igényünk, fejlődés iránti vágyunk mozgatja, arra reagál. A halál, ilyen formán csak annak ijesztő, aki az anyaggal azonosul, és nem a végtelennel.

De hogy jön ez a „világ végéhez”? Mindjárt kiderül.

Vizsgáljuk meg most mindezt, nem egy személy, hanem az emberiség nézőpontjából. Bár egyénenként nem vagyunk érdemi hatással a világra, de együttesen, emberiségként már igen. Hisz közösen egy olyan illúzióvilágot, a kor szellemét tápláljuk, mely már igen komoly ható erő.

Ha egyénileg eltávolodunk az isten által kijelölt irányunktól, amit a lelkünk képvisel, és az anyaggal azonosulunk, szenvedünk. Ez ugyanígy, az emberiség egészére is igaz.

És ahogyan az élettel való azonosságunk hiánya miatt egyre gyengébbekké válunk, (hisz mi magunk nem azonosulunk vele, fordulunk el tőle) megbetegszünk, majd meghalunk, az emberiség is, az élettel való azonosságának hiánya miatt (a fent említett megfelelések, korszellem, melyben a teremtés törvényét felülírja a hatalom diktálta közmegegyezés) haldokolni kezd, majd meghal.

Ahogyan a mi anyagi életünk is időciklusokra oszlik, amelyeken belül bizonyos összefüggést meg kell értenünk, és más összefüggéseket meg kell valósítanunk, ahhoz, hogy összhangban maradjunk az élettel, úgy igaz ez az emberiségre is. Az emberiség „egy életében” is, ciklikusságok vannak, melyen belül meg kell valósítani bizonyos összefüggéseket, vagy ha nem, akkor reménytelenül lemarad az élet ritmusától, eltávolodik annak áramlásától.

Márpedig, ha az emberiség eltávolodik az élettől, meghal, akár egy személy, mert így döntött. Azért szükséges ez, hogy tanuljon belőle, a hozzáállása hová vezet, és hogy megújulhasson.

Hisz ebben az istentelen, életidegen korban a lelküket megélni vágyók sem bontakozhatnak ki, hisz a törvény, legyen az világi, vallási, vagy erkölcsbéli, mind az anyaggal való azonosságot védi, eltapossa a törekvőt. Meg kell hát „haljon és újjá kell, hogy szülessen” az emberiség, hogy az isten felé törekvés, és a lelki tartalmak kibontakoztatása ismét széles körben, egy új összefüggésben és nézőpontból, lehetségessé váljon.

Mivel az emberiség ma eltávolodott az élettől, sőt szembefordult vele, lassan hanyatlik, halódik, ahogyan ez egy személy életében is történne.

Hogy működik ez?

Ha például én bizonyos energiákkal nem tudok együtt működni, mert egyes összefüggéseket nem értek, vagy az illúzióim és anyagi önérdekem védelme miatt nem vagyok hajlandó meglátni, akkor azok nem áramlanak az energiarendszeremben, és így a testemben sem, mert én nem akarom.

Így a hozzájuk kapcsolódó energia terület erőtlenné válik, az energiaterületekhez tartozó testi szervek megbetegednek, majd leállnak, míg be nem áll a halál. Ez a leépülés lehet, hogy kizökkent helytelenségemből, megértem, hogy rossz úton járok, vagy nem, és akkor a halál által képes leszek az újrakezdésre.

Ugyanez igaz az emberiség egészére, melynek szervei már jórészt leálltak, „mesterségesen” tartják életben őket, ám már közel a teljes fizikai összeomlás. Ami az emberek akaratának a következménye, és az élet szükséges velejárója, a fejlődés érdekében.

Ez az úgynevezett világvége. Ami nem a világ, hanem az ember istentelen terének a halála, mely magában foglalja mindazok halálát is, akik nem tudnak együtt áramolni az élet változásával, hisz saját akaratukból szembe helyezkedtek azzal.

Hogy ússzuk meg ezt?

Először is, ne legyen köztünk, és az élet áramlása közt törés, a mi szándékunkból. Hisz akkor egyek vagyunk az élettel, és nem halhatunk meg. Tudom, ez furán hangzik, de így van. Persze ez a végcél, ahová sok élet tanulása juttat el, de mégis, ez a cél.

Ehhez pillanatnyilag először is hangolttá kell válnod. Nem azt mondom, hogy meditálj napi egy órát, majd pedig élj változatlanul az anyagban. Hanem azt, hogy az életed alap szándéka az legyen, hogy megértsd, mi az isten szándéka veled. Mire teremtettél, mi az az irány, amit kifejezésre kell, hogy juttass az életben? Mert ez az irány az, ami a lelkedbe van kódolva, ez a kapcsolatod a teremtővel, ami által egyé válhatsz vele. Erre születtél, tehát ez az élettel való egységed kulcsa.

Ez valójában az istenkeresés útja. Megkeresem, mire teremtett engem Isten, és azt teszem. És javítom azon hibáimat, melyek ebben gátolnak engem.

Először is tehát hangoltság kell. Erről szólt eredetileg, az ősi kereszténység első parancsolata is, (http://egiut.hu/a-tizparancsolat/).

És ha megvan ez a hangoltság, azt kell, hogy kövesd. Senkit nem jó állampolgárnak, adófizetőnek, hívőnek vagy jótanulónak teremtett az isten. Nem az a kép vagy, amit a társadalom elvár tőled, legalábbis nem erre hivattál. Nem az az élet célja, hogy emberi ideáknak, igényeknek megfelelj. Hanem az, hogy a teremtő törvényét keresd, és képviseld azt, amit már értesz belőle, úgy, ahogy a te utad megkívánja! Ez az egyetlen út! Amin át elérheted istent, hisz a vele való azonosságod egyéni, a te lelkedbe kódolt út. Nincs két egyforma út istenhez, ezért nem működnek a sablonok!

Nem adhatod fel a belső, lelki késztetésed azért, hogy megfelelj a szüleid elképzeléseinek! A világ formálta énképednek és vágyaidnak! Nem áldozhatod fel az isteni igazságot ember által alkotott jog mentén, mert egy érdekcsoport azt mondja, különben megbüntet! Nem bújhatsz ki a saját utad felelőssége alól emberi bűnbocsánattal! Nem adhatod el a belső utad a jó megélhetésért, a társsal való konfrontációk elkerüléséért. Mindig a lelkedre, lelkiismeretedre hangoltan kell, hogy élj, a közmegegyezés mentsége nem mentesít a teremtés törvénye alól!

Ha nem így teszel, elárulod az életet, elfordulsz a lelkedtől, rajta át a teremtőtől. Haldokolsz, és megölöd a világodat is!

Mindenért, ami történik, te vagy a felelős!

Így, ha a lelkedet keresed, kiállsz a benne rejlő értékekért, minden áron, nem áldozod fel azokat a hatalomvágy, birtoklás, vagy megfelelések oltárán, akkor nem érhet baj!

És még egy dolog. Fentebb sokszor írom azt, a mi döntésünk, hogy mi történik velünk. De hát hogy lehet ez, kérdezhetnénk, hisz a dolgok csak megtörténnek, én nem tettem semmit, hogy így alakuljanak, nem kérdezett senki.

Sajnos az a helyzet, hogy a legtöbbünk felnőtt korára elveszíti kapcsolatát a lelkével, az élet törvényével, egyáltalán, a realitással, és egy illúzióban él. Persze, a világ teszi ezt, a társadalom, a szülők nevelése, stb. de azért, mert az egyén fejlődése miatt ez jár neki. A saját igénye miatt kerül ilyen helyzetbe. Azért mert ez kell a fejlődéséhez. Azért kellenek ezek a nehézségek, mert valamit nem hajlandó meglátni, megtenni. Az, hogy az ember nem emlékszik a motivációira, nem hajlandó szembenézni velük, az ő döntése miatt van.

A jó hír, hogy van kiút. Nem is kell hozzá csatlakozni semmiféle szervezethez. Elegendő csupán meghozni a döntést, hogy mostantól azért élek, amire teremtettem. Keresem a lehetőségeket, hogy javítsam a hibáim, meglássam az utam, és elinduljak rajta. Mert a felismerés magában semmi, ahogyan az elmélkedés is az. Csak a tettek hordozzák az út megvalósulásának lehetőségét.

Ha ezen az úton útmutatást keresel, látogass el weboldalunkra, ahol hasznos tippeket olvashatsz (elköteleződés nélkül) az utadon való kezdő lépések megtételéhez. http://egiut.hu/tanitasok/tanitasok/