Öncél és önzetlenség

Mit nevezek én öncélnak? Ha magamért teszek, és nem az életért.

Minden ember öncélú. A lényeg a mérték, az, hogy a mérleg nyelve milyen irányba billen. Az, hogy az életben mennyi valós értéket hozok létre, és mennyi értéket veszek el belőle. Ám ennek az értéknek nem a társadalom a fokmérője. Pontosabb talán az a megfogalmazás, hogy mennyire azonosulok az életet jelentő fénnyel, energiával és azt milyen mértékben jelenítem meg az anyagban, vagy, épp ellenkezőleg; mennyire azonosulok az anyaggal, és távolodok el a fénytől és élettől (Az anyag, a fény és az élet viszonyáról itt olvashattok bővebben.). Mindez szándék, hangoltság és tettek kérdése. Mi a valódi célom, nem az, amit beismerek magamnak, hanem ami valójában mozgat, és amit a tetteim következményei igazolnak (megint csak nem a társadalmi megítélés, hanem az élet rendje szerint), mire válok hangolttá, milyen energiákkal, terekkel azonosulok, és miket jelenítek meg, tetteimmel a világban? Hisz valójában ez vagyok én, nem amit gondolok magamról, még ha azt az önképet ezerszer is igazolja a társadalom.

Tehát ebben az olvasatban az öncél az, ha nem a fényt követem, hanem az anyaggal azonosulok, arra fókuszálok, és azt szeretném birtokolni. Az anyaggal azonosítom magam, és ezért, az anyag szülte egóért teszek, elfordulva a fénytől, és valódi természetemtől, a lelkemtől.

Hogy mindez érthetőbbé váljon, nézzünk meg néhány példát az öncélra.

Öncél az, ha a társadalmat szolgálom, anélkül, hogy megnézném, a társadalom és a fény, az élet mind szélesebb és magasabb szintű kiterjedése milyen viszonyban áll egymással. Például ha karitatív tevékenységet végzek, másokat segítek, adományt gyűjtök, de nem vizsgálom, hogy a megcélzottak miért kerültek nehéz helyzetben, mi az oka, és mi lenne a megoldás. Legtöbbször az ilyen segítség csak elmélyíti a problémát, mert minden probléma tudatlanságból ered. Az öncél is. Így az egyetlen hosszútávú megoldás a magukért való felelősség tudatosítása és a felelősségvállalás megteremtése. Senkinek nem jár semmi ingyen. A képességei szintjén meg kell, hogy dolgozzon érte. Ha mégis megkapja, az máshol okoz kárt, őt pedig megfosztja a tanulás, és tudás általi továbblépés lehetőségétől, így az adott helyzethez köti. Ha belegondolunk, ez ténykérdés.

Ugyanilyen öncélú tevékenység lehet az olyan vallások szolgálata, melyek mentesítenek a felelősség alól, és azt tanítják, ha megfelelek nekik, akkor egységben istennel, nem kell vizsgálnom a tetteim és az élet egyéb kölcsönhatását. Ha belegondolsz, ezzel azt mondják, ők az Isten! Ha őket szolgálod, minden rendben lesz, nem kell semmiért felsőséget vállalnod, mert minden úgy jó, ahogyan tanítják. Aki így él, öncélúvá válik, még ha „jót” is akar, mert nem veszi a fáradságot, hogy vizsgálja, hogyan igazodhatna valójában a teremtés rendjéhez, meg akarja spórolni ezt a befektetést, hogy neki több jusson. Meglopja az Istent, miközben embereket szolgál istenként!

Az ilyen ember nem szolgálni akar, hanem a szolgálat látszatával igazolni öncélját. Azt szeretné, hogy a társadalom jónak, helyesnek tartsa a létét, és igazolja azt. Nem akar a teremtésre hangolódni, hanem azt akarja, hogy a „jóságáért” elismerést, társadalmi lehetőséget, a belső feszültsége alóli mentesítést kapjon, tehát a valójában az élet helyett a társadalom valamely rendszerét szolgálja, hogy az fenntartsa őt, teret és igazolást adjon számára. Mert önmagát szolgálja, nem Istent.

Sokszor látok hivatalnokokat, akik szenvednek. Önmagukat jó embernek gondolják, van, aki állatokat ment, van aki önkéteskedik, többen ezoterikus irodalmat olvasnak, jógáznak, stb. szóval nagyon emelkedett emberek. Mégis pokoli az életük, egy igazságtalan, életidegen és életellenes rendszer szipolyozza őket, és nem értik, miért szenvednek, hisz ők olyan nyitott és jó emberek. Nem akarják látni, hogy egyszerűen az anyagi biztonságuk miatt mindazt, amiben szerintük hisznek, elárulják, egy olyan rendszert szolgálva ki, mely az élet szempontjából teljes mértékben törvénytelen, pusztító, öncélú. Mondhatjuk, hogy a sátán szolgái, világának mindennapi fenntartói. Mivel ezzel azonosulnak, az anyagi lehetőségeik miatt energiáikkal, tetterejükkel ezt táplálják, nem értik hogy ez a sötét, pusztítóan öncélú rend hat vissza rájuk. Azért, mert ők maguk ez a rend, ők teremtik, öncéljukkal! Nem számít, mivel nyugtatják magukat, a társadalom ilyen közmegegyezéses mentséggel jutalmazza szolgálatukat. Mindenki az, amit létrehoz!

Minden tevékenység öncélú, és így istentelen lehet, amelyben nem nézem, mit hozok létre, és táplálok. Nem azt mondom tehát, hogy ne segíts, erről szó sincs. de segíts úgy, hogy az segítség legyen, ne még nagyobb kárt tegyen az életben. Ez csak úgy lehetséges, ha az életre, a fényre hangolod magad, állandó szándékkal, és e szerint cselekszel. Ha nem így van, nem fogod érteni ezt.

Öncélú a tanító, aki csodákat tanít, hogy elismerjék, jól megfizessék, hozzá járjanak. Nem a valós tudást adja át, mert ahhoz konfrontálódnia kellene a tanulóval, olyan nehézségek elé állítani, amelyek megtörik az illúzióját, és megmutatják, milyen hozzáállásában istentelen, miben tudatlan. Ez nem kifizetődő, ezért az öncélú, anyagot szolgáló tanító mindig pozitív megerősítést ad, hisz ezért szolgálod őt, és a szolgálatod táplálja, és megerősíti a csodálatosságában, anélkül, hogy tennie kéne valójában a világért, a teremtőért.

Így támogatjuk egymást az öncélban.

Jó példa erre egy közösség, ahol a beteg, öreg állataikat nem ölik meg, mondván, hogy az rossz cselekedet, karma. Inkább hagyják évekig betegen szenvedni, vonszolódni, stb. „Nagy szeretetben”. Nem vállalják a felelősséget azért, hogy az ember tette ilyenné az állatot. Ő tenyésztette gyengévé, ez az ő felelőssége. Ezért, ha az állat egy életen át szolgált, utána ne hagyjam szenvedi még éveken át, azért, hogy én megóvjam magam a karmától, amit a megölése okoz. Vállaljam a felelősséget rövid távon azzal, hogy megszabadítom a szenvedéstől, hosszú távon azzal, hogy olyan állatot tenyésztek, ami nem válik életképtelenné, a célirányos, érdek alapú tenyésztés miatt.

Az öncélú ember nem vizsgálja, a tettei valójában mit okoznak a világban, ehelyett azok társadalmi vetületét, értelmezését, egyfajta közmegegyezést tekint valóságnak. Megelégedik azzal, hogy ő megfelel a vallásának, segítő ember, mert az írás azt mondja, adni szent, stb. Nem veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja, mit okoz ezzel valójában. Nem kritikus magával valósan. Nem hangolódik a teremtésre, vizsgálva annak visszajelzéseit az életén át. Mert ő csak önigazolást, az anyag uralásának lehetőséget keresi, és az ez alól való mentességet, a szembesülés megúszását.

Önmagát szolgálja Isten helyett, tehát istentelen.

Az önzetlen ember a fényt választja, az anyag helyett.

Nehézséget vállal a fényért, még akkor is, ha az anyagi tere ez által sérül.

Ha kell, a fényért szembehelyezkedik a „jó” emberekkel, népszerűtlenül él és áll a világhoz. Megjeleníti azt, amit ő a fényből lát, akkor is, ha az anyagi tere, teste sérül. Akkor is, ha az őt olyan helyzetbe hozza, ami „karmát” okoz a számára. Mert a fény kiterjedése számít, nem az ő haszna, még ha az a haszon spirituális jellegű is. Például, ha egy ember istentelen, és el akar pusztítani egy, az élet számára elengedhetetlen értéket, és csak úgy tudom megállítani, ha megölöm, akkor, ha megteszem, én is sérülök, hisz a tetteim következményét meg kell élnem, így működik az energia, de megóvtam a fény egy sokkal jelentősebb kiterjedési lehetőségét. Ugye hogy ez a hozzáállás a mai társadalmi szűrőn át nézve felháborító? Pedig ez az életszerű.

Az önzetlen ember, ha kell, nem segít, mert látja, hogy a segítség csak fenntartja a helytelen hozzáállásod, és ha végre szembesülsz a tetteid következményével, az hoz változást. Még akkor is így tesz, ha ezzel társadalmi megbecsülést veszít, rossz embernek tartják, így sérül az anyagi tere. Mert ő a fényt akarja kiterjeszteni, nem az anyagot birtokolni, akárcsak társadalmi elismerés, és az abból fakadó lehetőségek formájában. Az öncélú ember ebben az esetben viszont segítene, mert ez jót tesz a renoméjának, maga, és a többi ember előtt is.

Az önzetlen ember nem félti az anyagát, nem felel meg társadalmi normáknak, nem érdekli az emberek véleménye. Nem igazodik istentelen, emberi törvényekhez, mert azzal az istentelenséget táplálná. Nem igazodik vallásokhoz, hogy azok igazolják a helytelenségeit, az energiájáért és szolgálatáért cserébe, kéz-kezet mos alapon. Mindig őszintén vizsgálja, milyen döntése és tette hová vezet, és ez alapján folyton keresi az istenre való hangoltságot. Tudja, hogy ő felelős azért, mit jelenít meg a világban, a társadalom, a korszellem ez alól nem mentesítheti, még ha az emberek ezzel nyugtatják is egymást, illúzióvilágukban. Mert a fényt keresi, hogy azzal mindinkább eggyé válva átnemesítse az anyagot, és nem az anyagot akarja a szolgálatába állítani. Az önzetlen ember, ahogy halad az útján, egyre kevésbé képes igazodni a társadalomhoz, és annak szervezeteihez, mert ő a fényt követi, nem az anyagot kívánja uralni, a saját hasznára. Nézzétek csak meg, volt e valaha próféta, isteni leszületés, aki a társadalomba tagozódott, vagy kapcsolódott valamely valláshoz. Nem volt ilyen. Maximum később, a nevével visszaélők állítják ezt, de a tetteik eredménye megmutatja állításuk igazát.