Mai írásomban a tudatosság témáját veszem górcső alá, merőben szubjektív módon, a saját tapasztalataim alapján.
Mi a tudatosság?
A tudatosságnak számos értelmezése létezik és érvényes. Én most a spirituális tudatossággal szeretnék foglalkozni. Elmondom, nekem mit jelent.
Számomra a tudatosság az a szándékosan elért és fenntartott állapot, amikor minden döntésemről tudom hová vezet, mit okoz, és vállalom annak felelősségét.
Tehát a cselekedeteim tudatosak. Nem vágyak, ösztönök mentén hozok döntést, hanem tervezetten, egy cél érdekében.
Ez a cél a spirituális úton járó számára általában az élettel, teremtéssel, istennel, törvénnyel (ki, hogy nevezi, hogyan éli meg), való egység elérése.
Tehát a döntéseimmel tudatosan haladok e cél felé.
Mire való?
Ahogyan fentebb írtam, a teremtéssel, annak törvényével való egység elérése okán nélkülözhetetlen. Az ebben való fejlődéshez elengedhetetlen a saját hibáim meglátása, vállalása, és azok javítása. Az élet minden területén.
Ezáltal mentesülök a hibák okozta kötőerők alól, megtöröm a kényszerpályát, és így válok idővel szabaddá. Ez a szabadság és a tudatos teremtés alapja, amikor már nem olyan dolgokat hozok létre, amelyek folyton azonos hibakörökben mozognak és tartanak engem.
Hogy működik? Példák a téves útra.
Na igen, de hogy is működik ez a gyakorlatban?
Például, nem követhetek olyan dogmákat, amelyek leveszik a vállamról a felelősséget. Ilyenek például a vallások, egy guru tanításai, vagy az engem igazoló ezoterikus tanok. Minden, ahol azt tanítják, ha adott viselkedési normának megfelek, bizonyos gyakorlatokat, rituálékat követek, akkor minden rendben van, akkor a helyes úton járok.
Az ilyen tanok elaltatják az éberséget, egy olyan, hamis tudatba ringatva, ami arról szól, hogy én jó úton járok. Ez ugyanis mindaddig lehetetlen, amíg a saját utamra nem lépek. A saját út megtalálása pedig roppant egyszerű. Minden cselekedetemet, döntésemet össze kell vessem az élet arra adott reakcióival. Vizsgálnom kell, hogy valójában mi születik általam. Ha érték, az élet és tudás magasabb szintű megnyilvánulása, akkor a döntés helyes volt. Ha nem, akkor valami hiba van a folyamatban, amit célszerű megvizsgálom, feltárnom és javítanom. Ez a munka már a saját út. Nem kell hozzá egy magasztos cél, pl. a megvilágosodás keresése, hiszen ez az életszemlélet automatikusan a teljességem felé vezet (még ha apró lépésekben is). Ezt persze könnyű mondani, annak, aki az élet helyességét is aszerint méri, hogy az megfelel-e az általa követett tanításoknak. Nos, ezesetben széttárom a kezem, ehhez ugyanis egy cikk nyilván kevés.
De térjünk vissza a lényeghez. A fentiekhez hasonlóan nem lehetek a megszokásaim, neveltetésem, a társadalmi szabályok és megfelelések, elgondolások rabja sem. Mindent felül kell vizsgálom az életről való tudásom, tapasztalataim tükrében. Erről már sokat írtam, így nem fejtem ki újra. Inkább néhány példát hozok.
Ismerek személyeket, akik évek, évtizedek óta komolyan gyakorolnak, mégsem változik érdemben az életük. Vajon mit csinálnak rosszul?
Egyesek például egy mestert követnek, holott az élet számos alkalommal igazolta számukra, hogy bár az adott tanító tanai alapjaiban helyesek, de az életében nem követi őket, sőt, olykor szembe megy velük, tanítást gyakran a kiváltságos helyzete, hatalma megőrzésére használja. Ezek az emberek nem, vagy nem teljes mértékben hajlandóak a saját életükön dolgozni, tökéletlenségeikkel szembenézni a mindennapok szintjén. Inkább a mester szavain csüngenek, mert ő, amíg zokszó nélkül követik, szolgálják, igazolja a kiválasztottságukat anélkül, hogy ezt az élet is, tetteik okán, visszaigazolná. Így egy illúzióban élnek, nem látják, nem is akarják látni a valóságot, ami alapvető akadálya a tudatosodásnak. Persze panaszkodnak, hogy nem haladnak, de igazából nem is akarnak, mert az önállósággal és önmagukkal való szembesüléssel járna.
Van olyan ismerősöm, aki önmagát megvilágosodott mesternek tartja, de amikor elköltözött, meggyilkolta a saját kutyáját, mert nem volt kedve nyüglődi annak nevelésével, szállításával, az új helyen való életterének kialakításával. Úgy tartja, a saját terében, az általa fenntartott élettel szabadon rendelkezik. Elfelejti, hogy ez a szabadság az élet kiterjesztésére vonatkozik, nem pedig arra, hogy ami kényelmetlen, attól „megszabadulok”. Véleményem szerint úgy tanít tudatosodásról, hogy nem is tudja, mi az.
És ha már kutya, megvallom, ez az én gyenge pontom, kutyás ember lévén, előszeretettel figyelek az ilyen dolgokra, van olyan is, aki szintén arra panaszkodik, sokat dolgozik magán, de nem halad. Ugyanakkor a kutyáját nem ivartalanítja, nem kezeli megfelelően. Ez apróságnak tűnhet, nem is akkora „bűn”, ám megmutatja, hogy az adott személy csak akkor hajlandó tudatos döntést hozni, amikor az neki kényelmes, az élet más területein elhanyagolja a felelős megfigyeléseket és cselekvést. A tudatosság elérésére törekvő ember nem engedhet meg magának ilyesmit.
Más a gyerekeit sanyargatja, kényszeríti egy olyan oktatási rendszerben való feleslegesen maximális megfelelésre, ami őt magát is megtörte egykor. Tudatos mintaszülőnek érzi magát, mégis, az igazodást többre tartja, mint gyermeke szabad fejlődését.
A tudatosság eléréséhez sajnos mindent felelősséggel kell kezelnünk. Bármi, amihez kapcsolódunk, kapcsolódásunk mértékéig a mi felelősségünk ugyanis. Tehát nem elég sokat gyakorolni. Emellett az élet minden területén, folyamatosan ébernek kell lennünk, és a lehető legjobb döntést kell meghoznunk, nem a magunk, hanem az élet érdekeit figyelembe véve.
Tudom, hogy ez nagyon nehéz, már-már lehetetlen feladat. Nem is fog elsőre minden területen sikerülni.
Ám minél többet gyakorolja az ember, annál több energiát spórol a felesleges cselekedetekből. És annál inkább összehangba kerül az élet, az univerzum (vagy, ahogy jól esik), áramlásával, ami egyre szélesebb rálátást, egyre több energiát eredményez.
Jellemzői
A tudatos emberre jellemző, hogy fel tudja mérni a saját kompetenciáit. Tudja, mire képes, miről van tudása, és mi az, ami meghaladja a képességeit, illetve kívül esik ismeretei tartományán. Tudja azt is, hogy ha olyasmibe kontárkodik bele, amit nem ismer, (és itt nem a tanulásra, a másik terület megismerésére tett puhatolódzó kísérletekre gondolok) azzal óriási károkat okozhat másoknak és a világnak, amelyek aztán őt, magát terhelik. Főként nem akar ezért vezetni olyan folyamatokat, amelyekhez nem ért.
Számos más ismérvet felsorolhatnék, de ez az, ami véleményem szerint legjobban példázza jelenlegi társadalmunk tudattalanságának mértékét. Nézz csak szét a munkahelyeden, az ismeretségi körödben, vagy a politikában. Könnyű levonni a következtetést, egy tudattalan világban élünk.
Hogyan éred el?
Nagyon nehezen. Főként önfigyeléssel és a tettek eredményének az élettel való folyamatos összehasonlításával. Élet alatt persze nem a köznapokat, a társadalmi életet értem, hanem a teremtés erejének szabad áramlását.
És persze változtatással ott, ahol tetten éred a hibákat.
Sajnos, jellegéből adódóan a tudatosság nem érhető el beavatással, guruk, vagy gyakorlatok által. Az életünket kell tudatos döntések sorává formálni, amelyekért aztán vállaljuk a felelősséget, és javítjuk őket. Jó hír, hogy a felelősség csak a hibák során terhel minket. Minél inkább előre haladunk ezen az úton, annál több életszerű, építő eredményre jutunk, ami viszont táplálni fogja az életünket.
Ideális esetben. Sajnos, amíg a társadalom tudattalanul, önkényes erőknek kitéve működik, addig ez a folyamat elidegenít minket tőle, így a mindennapi életlehetőségeink is nehezednek általa. Ha emiatt elkeserednénk, vegyük figyelembe, hogy nem véletlenül kaptunk ilyen nehéz pályát. Valamiért ebből kell tanulnunk. Nem lehet kifogás tehát, az, amit gyakran hallottam, sőt, én is kifogásként használtam nem egyszer. Miszerint ha ezt az utat járom, idővel szinte minden, a társadalom számra normális folyamattal összeütközöm, a köznapi életemből szinte semmi nem egyeztethető össze a tudatos úttal. Ekkor változtatni kell! A változásokat pedig, a szükséges szintig el kell rejteni. Ez viszont egy későbbi írás témája lesz, már ha igény mutatkozik rá. Írjátok meg, ha igen!