Bár nekem nincs gyerekem, pár sort írnék a szülő és gyermek kapcsolatáról, a nevelésről és az általános félreértésekről, melyek az élet e területét övezik. Talán pont a fenti okból tudom objektíven vizsgálni a témát. Ez nem egy vélemény, hanem a megfigyelések összegzése egy nézőpontból, az élet törvényszerűségei és a szülő-gyermek kapcsolat összefüggésének szemszögéből.
Fontos az itt leírtakon objektíven, a személyes, érzelmi érintettséget félretéve elgondolkozni, és megvizsgálni, persze csak akkor, ha valóban látni akarod az életed és viszonyulásod mozgató motivációkat. Az önigazolásban ez az írás nem segít.
A lenti írás nem összefüggő anyag, csupán megfigyelések leírásának gyűjteménye. A zord hangvétel nem véletlen. Ha valaki úgy érzi, őt sértik az írás egyes részei, nem véletlenül van így! Gondolkozzon el rajta, hátha javára válik.
A megszülető gyermek az élet lehetőségét az anyag terében, ezen a világon a teremtőtől kapja. Neki tartozik érte, nem másnak.
A szülő nem a gyermekének tesz szolgálatot a világra hozásával és felnevelésével, hanem az életnek, a teremtőnek. Mivel annak idején az ő életét is a teremtő adta, ezzel viszonoz felé. Nem a gyermek válik hát az ő adósává, hanem ő törleszti adósságát a teremtés felé.
Ha valakinek nincs gyereke, attól még lehet teremtése. Lehet gyereke az alkotás, a szolgálat, amit valamiben a teremtő felé végez. Ezzel ugyanúgy viszonozza a teremtő ajándékát, mintha gyereket nevelne. Ehhez a döntéséhez másnak köze nincs, hogy az helyes vagy helytelen, a teremtő dönti el.
A gyermeknevelés az anyagi élet reprodukálásának alapja, de nem kiteljesítése. Csupán szolgálat a teremtő felé, magas szinten (mikor a teremtésre neveljük a gyermeket, és belőle a két szülő közös munkája által egy magasabb szintű lehetőség jön létre), vagy alacsony szinten (ha a testünkkel azonosulunk), mikor az anyag biológiai reprodukciójára szorítkozunk, mint a növény és állatvilág. Mindkét esetre igaz, senki nem szülőnek született! Minden ember önálló feladattal és az iránti felelősséggel bír, amit nem vált ki, és ami alól nem mentesít a biológiai reprodukció és a magas szintű nevelés sem! Ez az egyéni feladat mellett (és nem helyett!) jár, egy lehetőség és szolgálat. Önbecsapás, és esetenként képmutatás, a saját életért, feladatért vállalt felelősség kikerülése a manapság oly sokat használt szlogen, én anya vagyok! Nekem ez a feladatom! Én a gyermekeimnek élek, ebben teljesedek ki! Senkinek nem ennyi a feladata. Persze, ha a feladatom túl nehéz, választhatom ezt, és még társadalmi megbecsülést is szerzek általa.
Ha őszintén megvizsgáljuk, szinte senki nem a gyermeke kedvéért vállalja és neveli a gyermeket. Még csak nem is az isten szolgálata miatt. A maga kedvéért teszi. Akár biológiai ösztön, akár megfelelés a környezetnek, akár a mártírság vágya, vagy akár magasztosabb okból vállal az ember gyereket, nem a gyermekért teszi, hanem magáért. Ez után mennyire becsületes dolog az ellenkezőjét hazudni a gyermeknek, a környezetünknek, sőt magunknak is? El kell ezen gondolkozni.
A népszerű idea ellenére, egy gyerek sem választja a saját családját. A karmája és sorsa miatt, a törvények kényszerítik olyan születésbe, ahol szembekerülhet azokkal a hibáival, melyeket már képes megoldani, illetve ahol a már megszerezett tudását tovább tökéletesítheti és kibontakoztathatja. Nincs ebben választás, kivéve az olyan lények esetében, akiket nem kötnek a fenti erők.
A szülő sem választja a gyermekét. Az alapján, amit éppen képvisel, olyan gyerek jár neki, amilyen nála megszületik. Saját hozzáállása tükröződik gyermekében. Nem jutalom vagy büntetés az istentől, hanem lehetőség a tanulásra. Ha gyermeked problémás, vizsgáld meg, milyen hozzáállásod tükröződik benne!
Persze az életbe az is belefér, hogy a szülőnek-gyermeknek közös karmája van, melyet meg kell oldaniuk, hogy szabaduljanak a kötő erőtől. Erről bővebben a karma résznél olvashatsz.
Tehát családunkat nem választjuk, az élettel való viszonyunk eredményeként kapjuk, mint tanulási, bizonyítási lehetőség.
Persze nem azt mondom ezzel, hogy nem szeressük, tiszteljük csalástagjainkat, de ez legyen szeretet és tisztelet, ne rosszul felfogott ragaszkodások, harag, vágy és sértettség keveréke, amiből a családi kapcsolatok viszonyainak nagy része áll. Ha a szülő felelősséggel, szeretettel gondozza gyermekét, segítve annak kibontakozását, mint szabad lény, természetes, hogy a gyermek is szeretve gondozza majd szülőjét. De ezért tenni kell. Nem lehet az ellenkezőjét téve elvárni aztán a legjobbakat, és egy életen át sértve gyűlölködni, ha az nem teljesül.
A gyermek nem a szülőé! Senki sem birtoka és birtokosa másnak! A gyermek önálló lény. Önálló úttal és célokkal, melyeket bejárva és elérve az istent szolgálhatja, vele mindinkább egyé válhat. Aki ebben az útjában gátolja gyermekét, hogy a saját képére formálja, nem csak azt a lényt gátolja a fejlődésben, de a teremtést is a kibontakozásban! Ezt jól jegyezd meg.
Hány szülő próbálja elnyomni gyermeke szerinte értéktelen tehetségét?
Hány akarja a saját kisszerűsége, gyávasága vagy alkalmatlansága miatt elmulasztott lehetőségeit gyermekével bepótoltatni, rajta át megélni anélkül, hogy annak a gyermeknek lenne abba az irányba irányultsága?
Hányan okolják gyermeküket saját életükkel szemben tanúsított alkalmatlanságuk miatt, azt mondva miattad döntöttem így vagy úgy?
Hányan akarják gyermeküket beteljesítetlen vágyaik elérésének eszközévé tenni, vagy kiszerűségük korlátai közé szorítani? Ők jegyezzék meg, a teremtés kibontakozása sérül általuk.
Persze, ezeket az akadályokat a gyermek megérdemli, mert az élethez való hozzáállása ezt eredményezte. A szülők alkotta közeg szükséges ahhoz, hogy ő szembesüljön hibáival, megfelelő korlátokat kapjon, vagy éppen megtanuljon erőt venni magán, és áttörni a korlátokat azért, amiben hisz. Ezért fontos hogy mindenki túltegye magát gyermekkori sérelmein, ne dédelgesse őket, hanem nézzen szembe azzal, amiért ez neki járt! Így válhat többé, teljesebbé.
Ez nem azt jelenti, hogy ne neveljük, korlátozzuk a gyereket!
Azt jeleni, hogy arra neveljük, amit mi a teremtésből ismerünk. Azt jelenti, hogy a tudásunkat adjuk át neki az életről, és szeretetben tartsuk. Hogy olyan korlátokat szabjunk neki, melyek segítik a teljessége felé, és megvédik az általunk ismert hibáktól, miközben megtanítja felismerni kezelni azokat.
És nem azt, hogy a saját tudatlanságunk, érzelmi problémáink, vágyaink és zavaraink mentén „neveljük”, korlátozzuk.
Mert a szülő dolga az élet alapjainak megismertetése a gyerekkel. Neki kell korlátokat felállítania aszerint, hogy a legjobb tudása szerint az életben mi lehet működő és előrevivő, és mi nem az. Neki kell a legjobb tudása szerint felkészíteni a gyermekét az életre. És ennek a korlátozás, a fegyelmezés is része. Még egyezer hangsúlyozom, a kulcs abban rejlik, hogy a szülő a tudását adja e át ebben, hogy lehetőségeket adjon a kiteljesedésre és szabadságra, vagy a tudatlanságát, hogy a lehetőségeket bezárva, saját világába börtönözze a gyermekét.
A gyermek születésekor nem tudatos lény. Az első hét évben a szülőhöz kapcsolódik. Az első tizennégy évben, sőt huszonegyben is, bár egye önállóbb, és ez a viszony változik. De a kezdeti, tudattalan, majd kevésbé tudatos időszakban az embert az anyag, az ösztönei és vágyai uralják. Ekkor nem csak tanítani kell őt, de korlátozni is ezeket a vágyakat, hogy ne váljon függőjükké, és ne az anyag vágyainak kielégítése legyen az életének alapja. És persze megtanítani arra, hogy mit keressen, kövessen ehelyett.
Ennek az „alapozásnak” vet gátat a divatos liberális nevelés. A szülő felelősségét elbagatellizálja a nevelésben, nem szab gátakat, szabad folyást enged az ösztönöknek, az anyag iránti vágyaknak. A szülő, és általa az élet magasabb szintje nem szerepel, mint irányadó, így a gyermek úgy dönt, ahogy akar. De az ő akarata az anyag, a vágyak azonnali kiélése, felelősségvállalás nélkül. Így lehetetlen magas szintű, az istent szolgáló és az életet kiterjesztő emberek nevelése. E hozzáállás megjelenése az emberiség hanyatlásának egy mutatója.
Az is probléma, ha a szülő túltáplálja gyermekét. Megvédi a világ kihívásaitól, mindent megold helyette. Így a gyermek nem szembesül saját tökéletlenségével, nem tud tanulni, egy helyben topog. Saját gyengeségein túllépve nem válik isten felelős, teremtő társává ezen a világon. Ez szintén a teremtés és a gyermekünk elleni hiba, mely az élet szabadságát és kiterjedését korlátozza.
Ha a szülő megteremti a tökéletesedés és szabaddá válás lehetőségét gyermekének, átadja tudását és felkészíti, anélkül, hogy saját hibáival korlátozná, ám a gyerek nem él ezzel a lehetőséggel, hanem elherdálja azt, akkor nem a szülő ellen vét, hanem az élet ellen. Ez nem a szülő terhe, kudarca, hanem a gyermek istentelensége, a saját döntése alapján.
A gyermek helytelensége addig a szülő felelőssége, míg a gyermek kötődik hozzá, amíg ő tartja fenn a terét, tehát legkésőbb huszonegy éves koráig (az emberi életszakaszokról bővebben Krejczer Krisztián előadásain hallhatsz, ha érdekel, vedd fel velünk a kapcsolatot). Ám addig az ő felelőssége!
A gyermek nem a szülőé, de ez fordítva is igaz! Ha a szülő megtette kötelességét a teremtés felé, a gyermek nevelésével, mással nem tartozik a teremtés felé. A gyermek felé pedig egyáltalán nem tartozik. Nem köteles saját lehetőségeit, feladatát és kitejesedését feladni azért, hogy gyermekét fenntartsa, táplálja akkor is, ha az már önálló lehetne, csak nem akar azzá válni. Hogy helyette oldja meg életét, és annak kihívásait. Ez a gyermek részéről helytelen hozzáállás, hisz nem akar felelősséget vállalni magáért, a sorsáért, és egy másik ember energiáiból akar élni, amit az a saját teremtő munkája helyett fordít rá. Így végső soron a törvénnyel, a teremtéssel fordul szembe!
A gyereknek csak annyi jár, amennyi a kibontakozásához, a szükségleteihez, a szabad tanulásához kell. A szülő nem a gyermek vágyainak szolgája, hanem a teremtő szolgája, aki neki tesz szolgálatot a neveléssel. Ha ez felborul, a törvény sérül, és mindkét fél karmát szerez. Milyen dolog hogy valaki minden alkotó energiáját és életerejét egy másik személy hisztérikus vágyainak szolgálatára fecsérli, így az sem halad semmit, mert fenntartják értéktelen állapotát? Ugye így már nem is hangzik olyan jól a gyermekem értelmetlen tutujgatása, vagy a szülőmön való élősködés?
Ha egy gyermek nem tesz meg valamit magáért, amire önállóan képes, az nem jár neki a szülőtől, akinek pedig nem kötelessége azt teljesíteni!
És még egy kényesnek mondott téma a gyermekvállaláshoz, az abortusz. Ez nagyon egyszerű, ha a teremtés törvényeit nézzük. A gyermek lelke a születéskor kapcsolódik hozzá. Addig a magzat az anya testének-rendszerének része. A saját életével, testével mindenki azt csinál, amit akar. Hisz ezzel más lehetőségét nem sérti. Ha a megszületendő gyermekét igen, az az ő kettőjük dolga, nem másé. Ha ez karmát eredményez, az ő karmája. Senki bele nem szólhat. Mert ez a világ nem tökéletes, a hibákról, és a belőlük való a tanulásról szól, amit lehetőségét senki el nem veheti. Még erkölcsre hivatkozva sem.
Aki ítéletet mond e fölött, isten akaratával takarózva, az istent játszik, maga akar helyébe lépni, és uralni az emberek életét, döntéseit az ő nevében. Jól gondolkodjatok el ezen.
Mészáros Szabolcs