Szolgálat és alázat
A minap egy beszélgetés során felmerült, mi a szolgálat és alázat. Hogy lehet, hogy valaki az életet és istent szolgálta egész életében, alázattal élt, és mégis boldogtalanul halt meg. Ráadásul pap volt az illető. Ezt kellett megmagyaráznom. Gondoltam, az ott megfogalmazottakat itt is leírom, mindenki hasznára.
A szolgálat, amely a szabadság és boldogság, a teljesség felé visz, isten szolgálata. Az élet szolgálata, ami az ember feladata itt a földön és nem az anyag, az önérdek szolgálata, akár saját, akár társadalmi szinten. Itt máris elkanyarodnék, mert szeretném, hogy az olvasó megértse, mi alapvetően az ember feladata.
Sokszor olvashatjuk, hogy isten a saját képére teremtette az embert. Ez annyit jelent, hogy a földön élő lények közül az ember az egyetlen, aki a teljes istenkapcsolat lehetőségével, saját lélekkel bír, amin át a teremtés teljességét befogadhatja, megértheti és e tér lehetőségei szerint működtetheti. Tehát képes a tanulásra, a megismerésre, a működtetésre és az alkotásra (Azt, hogy mi az istenkapcsolat, mi a lélek, egy másik írásban fogom fejtegetni, mert túlságosan elvinne a témától). Mindehhez szabad akarattal, és amit nem említenek ezzel együtt, a tudásához mért teljes felelősséggel is rendelkezik. Tehát módja van megérteni a földön az életet és a tudás alapján működtetni azt. Ezért megmosolyogtató, és esendően emberi a vita, joga van-e az embernek életet alkotni, genetikai kísérleteket végezni, átformálni a földet, istennek tetsző-e ez, vagy nem? Az embernek ahhoz van joga, amit képes megtenni. Mivel megszerezte hozzá a tudást, a teremtés teret adott rá. Az, hogy ezt a tudást hogyan használja az élet javára, hogy a földi élettér és a benne élők fejlődjenek általa és mind inkább a magas szintű isteni törvények érvényesüljenek az anyagban, vagy a saját javára, hogy a világ az ő anyaghoz kötött vágyait szolgálja és ne isten felé emelkedjen, az ő döntése, joga van hozzá, ezért van szabad akarata és az ő felelőssége is, a tudásához mérten. A földi élet csak egy alap. Változik, de nem fejlődik. Az ember tölti meg a teremtés mind magasabb szintű tudásával, és emeli isten felé, vagy pusztítja el. Mert itt az ő feladata képviselni az istent. Ez egy hosszabb téma, amit később kifejtek, itt ennyi elég erről.
Tehát az isten szolgálata nem az emberi elképzelések és vágyak szolgálata, legyen az a sajátunk, vagy a társadalomba beépült, közmegegyezéssel fenntartott norma, hanem az általunk már megismert isteni törvények működtetése az életünkben, az alkotó munka és az a mentén való fejlődés.
De honnét tudjuk, melyik tettünk szolgálja istent? E szolgálatban két remek irányadó áll rendelkezésünkre. A saját lelkünk, és az élet visszaigazolása.
A saját lelkünkkel a lelkiismeret jelent kapcsolatot. Nem mindig volt ez így, de miután az emberi társadalom az anyag felé fordult, senki nem figyel a lelke által közvetített isteni útmutatásra. A lelkem, a teremtés fényének egy darabja, állandó irányfényként van jelen, hogy megmutassa az utat. De az ember megtanult nem figyelni rá és immár csak akkor érzékeli figyelmeztető jeleit, ha a fény irányával ellentétesen cselekszik. Persze, csak ha már tudása van arról, hogy ebben a helyzetben mi a fény iránya, a törvény. Ha még nem, akkor lelkiismeret furdalása sincs, mert most tanulja az adott összefüggést, de ez nem ide való.
A lényeg, hogy a lelkünk belső fényét, a lelkiismeretet követve haladhatunk isten felé, ha nem keverjük össze a tanult bűntudattal.
A másik segítségünk, az élet visszaigazolása. Ezt leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy az ember nem az, aminek hiszi magát, nem az, amit mások gondolnak róla, nem is teljesen az, amit tesz, hanem ami ez által születik. Ha a tetteiből élet születik, ami kiterjeszti a fényt, minden élő javára, akkor az az élet szolgálata, ha a saját javát szolgálja csak, más élők kárára, akkor önmaga szolgálata, a többi csak magyarázkodás és elképzelés.
Ha ezeket követjük és fenntartjuk a szándékot, hogy az életet szeretnénk szolgálni és keressük ennek lehetőségeit, a tudásunkhoz és helyzetünkhöz mérten, akkor az életet szolgáljuk.
Ne értsétek félre, nem arról beszélek, hogy saját magunkért ne tegyünk. De tegyünk úgy, hogy az a tett értéket szüljön, és ne károsítsa más munkáját.
Még egy dolgot fontosnak tartok. AZ ÉLET SZOLGÁLATA A FENNT LEÍRTAK KÖVETÉSE ÉS NEM A TÁRSADALOM ÁLTAL ELVÁRT SZOLGÁLAT!
A társadalom összességében az anyag és nem a fény felé halad, ezért a társadalmi normák szolgálata, még ha a közmegegyezés jónak is tartja azokat, sokszor nem az isten szolgálata, sőt, azzal ellentétes! Ezért mindig mindent vizsgáljunk meg objektíven, a fenti két szempont alapján, akkor is, ha az adott dologról van már egy belénk nevelt, az elménkben rögzített kép, elképzelés. Ne gondolkozzunk automatizmusokban, figyeljük, mitől működik, mitől teljesedik ki az élet, és mi gátolja ebben.
Ha objektíven vizsgálom az életem, átalakul a világképem. Megszűnnek az ítéletek. Krisztus azt mondta, ne ítélkezz, hogy ne ítéltess. Ha megítéled a dolgokat, a nevelésed alapján és nem vizsgálod, mik azok valójában, nem fogod látni az igazságot semmiről, és csak elképzeléseket mozgatsz, amik nem szolgálják az életet, hanem elviszik az energiád, felemésztik az életed. Mindig azon erők hatása alá kerülsz, mellyel azonosulsz, amit működtetsz. Ha a fényt keresed, az tölt be, ha a vágyakat, megfeleléseket és félelmet működteted, az anyaggal válsz azonossá. A fény időtlen, az anyag halandó, jól gondold meg ezt.
Egy példa a tanult ítéletre. Az anya fél a bogaraktól, így a kislányának ezeket a reakciókat mutatja. Ha az felvesz egy bogarat, sikítva ront oda, lehordja a gyermeket, elmagyarázza, hogy ez undorító, stb. A gyermek ezt megtanulva félni fog a bogaraktól és ha felnőve megkérdezik tőle, miért, azt válaszolja, mert undorítóak. De miért? Mivel kisgyermek kortól félt tőlük, valós tapasztalttal nem bír róluk, vannak iskolát ismeretei, de sosem vizsgálta meg maga a dolgot. Így van egy meggyőződése és hozzáállása, ami mechanizmusként működteti az életét, anélkül, hogy tudásra alapulna. Így élünk, ez az ítélet, ami illúziót, valótlanságot, az élettől való eltávolodást szül, miáltal lehetetlenné válik a szolgálat. Ilyen kis dolgokon múlik ez.
A szolgálat alapja az alázat. Tudom, hogy a teremtés része vagyok, ami felfoghatatlanul nagy, teljes, és sosem láthatom egészében. Így nem akarom jobban tudni hogyan működik az élet, mi értékes és mi nem, mint a teremtő!
Most így él az ember. Tudja hogyan működik az élet, holott a tudásának nagy része illúzióra alapul és a valós részével is csak a saját anyagi vágyait, hatalomvágyát szolgálja.
Ha túllépek azon, hogy az én vágyaim, félelmeim fontosak és meglátom, hogy ezek csak az anyag önfenntartó mechanizmusai, amelyek, ha velük azonosulok, uralnak engem, meglátom, hogy az anyag helyesen működtetve a tanulás és alkotás tere, melyen át megtapasztalhatom a fény, a teremtés erejének működését. Ezért ne az anyagot kövessem, a fény helyett, hanem töltsem meg fénnyel. Ám az anyag lusta, munka nélkül akar energiát és ha rá hallgatok, nem fogom elérni a fényt.
Tehát látnom kell, hogy az élet szolgálata fontosabb a saját egóm szolgálatánál és hogy én nem tudom hogy működnek a dolgok, csak arról tudok és addig a szintig, amit már megtapasztaltam és működtetek. Ezért alávetem magam az élet általam felismert törvényeinek és azokat követem akkor is, ha az egóm sérül, ha nem az anyagi érdekeimet szolgálja. Ez az alázat.
Végül is áldozatot hozok, feláldozom az elképzelést, az anyag vágyait, hogy megszülessen a fény. De amíg az illúziókkal azonosulok, addig úgy élem meg, hogy magamat áldozom fel, és nem a korlátaimat. Ezt az utat végigjárni, az alázat.
Nem megítélni másokat, hogy tetteik jók-e vagy sem, az én korlátozott nézőpontom szerint, hanem haladni a saját utamon. És ha mások ezt helytelennek tartják, akár társadalmi szinten, akkor is, mert tudom, hogy ez helyes és ezt fenntartom. De nem ítélem el őket ezért, ez is a szolgálat és alázat útja.
Tehát legyek objektív, keressem minden mögött a működő valóságot, magamat is beleértve, ne gondolkozzak mechanizmusokban, ne szolgáljak elképzeléseket, csak az életet, legyek ítéletmenetes, ne erőltessem másokra, amit tudok, csak terjesszem ki a munkámmal és védjem meg az alkotásom. Soha ne alkudjak meg, ha látom a célt, kövessem, ne érdekeljen közben az anyag elvárása és illúziója. A sajátom sem. De ne legyek fanatikus, maradjak rugalmas, ne lovalljam magam semmibe. Ezen az úton haladva szolgálhatom istent.
Ez így közel sem teljes, csupán egy beszélgetés kivonata.
Szabolcs