Ma ismét találkoztam egy különféle formában bár, ám sokszor halott panasszal.
„Miért nem mondják el az embereknek, hogy nem anyagi lények? Hogy szabad lelkük van, amellyel inkább azonosak? Miért tagadják el az igazságot az emberi tudatról, a lélekről?”
Gondolom mind találkoztunk ilyen és ehhez hasonló kommentekkel, kérdésekkel. Én úgy vélem, ez a kérdés azon probléma konkrét tünete, amelyre látszólag választ keres. Ugyanis a hozzáállás, miszerint másoktól, egyfajta tekintélyszervezettől, vagy személytől várjuk a hitbéli meggyőződésünk, lelkünkkel való azonosságunk megerősítését, pont hogy az ezekről való lemondás biztos záloga.
Hiszem, hogy a hitért, meggyőződésért való kiállás és küzdelem az, ami meghozza az istenivel való egységet, míg a tekintélyelvre való támaszkodás, annak megerősítésére várás alapjaiban lehetetleníti el ezt a kapcsolatot. Hiszen minden ember egyéni viszonyban áll az élettel, így ennek feltárása, megismerése szintén egyéni feladat, túl a természettörvények megismerésén. Fogalmazhatunk úgy is, magunk vagyunk világunk teremtői.
Ha ezt a jogot átadjuk másnak, utóbb vajon milyen alapon kérjük számon tőlük, hogy saját ízlésük mentén élnek vele? Azt pedig pláne milyen alapon, hogy nem oldják meg a mi életünket?
A magunkért vállalt felelősség, a hit útján, úgy hiszem elkerülhetetlen, míg a másoktól várt megoldás az élettel való viszonyunk megértésének, feltárásának halogatása csupán.