Lélekfejlődés, lélektelenség, illetve a lelki és érzelmi világ összemosása
Ezzel a három fogalomkörrel, és a hozzájuk kapcsolódó tévképzetekkel mind többször találkozom.
Ez egy igen kényes fogalomkör, melyet, ha rosszul értelmezünk, komoly problémákhoz vezethet.
A lélekfejlődés kifejezés semmilyen régi vallásban nincs benne. Nincs ilyen a régi szellemi tanokban sem. Minden ősi tanítás alapja, hogy a lélek az a belső fény, és tartalom, ami az emberben azonos a teremtéssel, amitől az ember közvetlenül kapcsolódik a teremtőhöz, ami az ő egyedi tartalmát hordozza, és amit kinyilvánítva Isten teremtő társa lehet.
Tehát a lélekfejlődés egy viszonylag új keletű, fiktív fogalom.
Ami lényeges, az az, hogy ha lelkünk isten egy része, a teremtés darabkája, ami arról a szegmensről mindent tartalmaz, melyet az, mint tudás lefed, akkor nem fejlődik! Mert nincs hová fejlődjön.
Tehát nem a lélek, hanem a tudat és a szellem fejlődik, a tapasztalás által, életről életre, és így a lélek mind magasabb szintjéhez tud kapcsolódni. Tehát a lelkünk által közvetített istenit, mind jobban megértjük, megéljük és megjelenítjük. Így a tudatunk is, az anyagi testtel való azonosulás helyett, mind inkább lelki tartalmunkkal, belső fényünkkel azonosul.
Ezt számos tanítás számos módon tanítja, de a lényeg, hogy a lélek nem változik, és nem azonos az anyagi testtel, vagy tudatunkkal. Miért fontos ez, és miért nem csupán szőrszálhasogatás?
Mert a tudat fejlődése azt jelenti, hogy a belső fényünk útmutatása mentén, a lelkünkön át isten felé haladva fejlődünk, és így lelkünk isteni tartalma mind jobban átjár minket, és általunk a világot, így a fény felé tartunk az anyagból. És eközben munkánkkal a fény felé emeljük az anyag világát. Így válunk azonossá a fénnyel, és teremtünk mind magasabb lehetőséget a világban.
És elérkeztünk a hibához.
A mai lélekfejlődéshez tudatosan hozzákötöttek egy fogalomkört. Azt, hogy az érzelmek a lélek megnyilvánulásai, és így lélektelen az, akinek nincsenek érzelmei, vagy nem hallgat rájuk.
Ennek köszönhetően mára az emberek zöme azt gondolja, a lélek azonos az érzelmekkel, vagy legalábbis az érzelmek a lélekből fakadnak.
De ez nem igaz. Az érzések fakadnak a lélekből, míg az érzelmek, a gondolatokhoz hasonlóan a test funkciói.
Érzés például a szeretet, vagy a lelkiismeret-furdalás. Előbbi az azonosságból fakad, hisz amivel azonos vagyok, azt tudom szeretni, azzal tudok egyé válni, mert megtalálom benne mi az, amivel egységben tudok működni. Így ez által vezet a lelkem afelé, ami a belső tartalmam megszületését segíti.
A lelkiismeret furdalás annak a mutatója, hogy mi az a megközelítés bennem, ami töri a belső tartalmam megjelenítésének lehetőségét.
Ez persze durva egyszerűsítés az érthetőség kedvéért.
És persze az érzéshez is, rögtön kapcsolódnak érzelmek. A szeretethez vágy, rajongás, stb., a lelkiismeret furdaláshoz félelem, és így tovább.
Ezekkel szemben az érzelmek a test zsigeri, kémiai reakciói, amelyek az anyag szintjén programozhatók. Ki ne látott volna anyukát, aki hisztérikusan retteg a pókoktól, és gyermeke ezt a példát látva, felnőve szintén így reagál, anélkül, hogy bármit tudna a pókokról, vagy akár csak megnézte volna őket. Bármily mellbevágó is, az érzelmek ilyen egyszerűek, és ilyen egyszerűen programozhatók. Tudom, hogy ez furcsa megközelítés, de mielőtt elvetnéd a tanultak alapján, vizsgáld meg az életed hozta példákat.
Tehát, a lélek a teremtő fény belső megnyilvánulása, míg az érzelem az anyagi test tanult reakciója.
Így e kettő messze nem azonos.
Azt állítani, hogy valaki, ha nem érzelmes, nem kiszolgáltatott az érzelmeknek, vagy esetleg kontrollal él fölöttük, lélektelen ember, arra nevel, a társadalmi nyomás megfélemlítésén át, hogy adjuk át magunkat érzelmeinknek. Hisz különben lélektelenek vagyunk, és nem tudjuk egészében megélni az életet! Figyeljük meg, a mai társadalom, bár az intellektus diadalát hirdeti, a mindennapokban folyamatosan az érzelmi megközelítést sulykolja.
Mert az érzelmei alapján döntő ember nem a belső tartalma, fénye alapján dönt, hanem sodródik azzal az erővel, ami adott érzelmet vált ki belőle. Így érzelmi életének szabad folyásával, amit lelki életnek gondol, az érzelmeket mozgató anyaggal azonosul a saját fénye helyett, elpazarolja a teremtésre szánt energiáit, sosem lesz önálló és szabad, és mindig kiszolgáltatott lesz annak, aki létrehozta külső világát, érzelmi megközelítéseit. Annak, aki külső fényt ad neki a saját istenkapcsolata helyett. Ne feledjük mi latinul a fényhozó kifejezés!
Az érzelmektől való irányítottság és a velük való azonosulás azt eredményezi, hogy mindent az anyag ösztönszintjén mérünk, és minden történést a hozzá kapcsolt vágyakon, félelmeken és más érzelmeken át fogadunk be, így sosem lesz valós, objektív világképünk. Tehát ezzel a hozzáállással képtelenek leszünk az érdemi fejlődésre!
Nem azt mondom, hogy ne legyenek érzelmeink, hanem hogy ne azok irányítsák életünket. Irányítsa azt e helyett a belső tartalom megjelenítésének igénye, és hogy az ezen való munkát mindenkor a teremtés törvényeiről való, működő (az élet által függetlenül visszaigazolt) tudásomhoz hasonlítva tökéletesítem. Amely munka, belső tartalmam kifejezése, ha megvalósul, egyedi leszek, teljes és szabad. Ezt nem hozza el a kontrollálatlan dagonyázás az érzelmekben.
Minden ősi tanítás önfegyelemre és mértékletességre int. De nem azért, mert az érzelem rossz, vagy bűn volna! Azért, mert az érzelem csupán anyagi test egyik reakciója. Így míg annak mentén határozom meg magam, sosem lehetek szabad az anyagtól, és nem válhatok teljessé, egyé lelkemmel, Istennel. Így uralttá kell tennem az érzelmeimet, és nem a szűrőjükön át vizsgálni a világot.
Persze vannak olyan érzelmek, szép számmal, melyek valós tapasztalatra és nem a közmegegyezésre alapulnak. Ám míg a közmegegyezés általi „tömeghisztériában” való részvételt ma magas szintű, érző hozzáállásnak tartják, a tapasztalat szülte, életben maradásunkat és így kiteljesedésünket valóban segítő érzelmi reakciókat negatívnak bélyegzik.
Ha például valakitől zsigeri szinten viszolygok, azt mondják, előítéleteim vannak (persze nem kizárt, hogy így van). De lehet, hogy érzem azt, amit ő képvisel, kisugároz. Sőt, a toleranciát még akkor is elvárják, a másik fél már „bizonyított”, többször volt erőszakos, stb. De el kell fogadjam, vagy különben előítéleteim vannak.
Egy bölcs barátom azt mondta egyszer, „ A tolerancia az, mikor tűrök valamit, ami elől természetem szerint elmenekülnék, vagy harcolnék ellene”.
Ez a fajta „indulatmenetesség” csupán a tömegeket uraló erők kontrollja, amellyel szelektálják a számukra kedvező és kedvezőtlen érzelmi reakciókat.
Azt sulykolják, a negatív érzelem tesz beteggé, az mérgezi az életet, a kapcsolatokat, stb. Ebben van igazság, csak nem arról az oldalról, ahogyan az ilyen helyzeteket feltüntetik. Mint ahogy fentebb írtam, az érzelem alapú világszemlélet és megközelítés lehetetlenné teszik az objektivitást, tanulást és ezáltal a saját szabadság elérését. Az érzelmi kilengések pedig rengeteg energiába kerülnek, pazarlóak. És itt nem számít, hogy azt jelenleg „jó”, vagy „rossz” érzelemnek tartjuk.
Ha az érzelem kontrollálatlan, és úgy irányítja, formálja életünket, hogy nincs felette kontrollunk, akkor az, a fenti szempontok szerint (ha a lélekkel való összhangra és a szabadságra törekszünk) káros, még ha örömként éljük is meg.
Illetve a negatívnak mondott, és szándékosan elfojtott érzelmek sokszor segítségünkre lehetnének. Például a harag. Ha igazságtalanok velem szemben, elveszik a lehetőségeimet, amikért megdolgoztam, nyilván haragot érzek, ami ha kontrollálatlan, akkor káros, ám ha kontroll alatt tartom, plusz energiát jelent, hogy szembeszálljak azzal, aki elvette a lehetőségeimet. Nem az a lényeg, hogy ne legyek dühös, vagy ha igen, akkor elfojtsam, és gyűlöletté, keserűséggé érjen, hanem hogy megértsem, miért lettem dühös, és javítsam a hibát, alkalmasint használva a dühöt, mint a test jelzése és vészhelyzeti erőforrása, anélkül, hogy az magával ragadna.
Eredetileg ennek a hozzáállásnak megszerzéséről szólnak az érzelmi kontrollt fejlesztő tanítások.
És ezeket silányították manapság „éld meg az érzelmeid, élj lelki életet”, és „a harag az oka minden betegségnek” jellegű értelmezhetetlen értelmetlenségekké.
Mészáros Szabolcs