Mért érezzük ma demagógiának azt, ha valaki a végsőkig kiáll egy eszme mellett? Miért ilyen cinikus a világ?
Ugyanakkor elszoruló torokkal hallgatjuk az antikvitás és a történelem hőseinek legendáit. Napjainkban virágzik a szuperhősök, az igazságért kiálló szabadságharcosok kultusza. Mégis, soha nem álltunk ilyen rosszul hősökből.
Miért van ez így? Erre próbálok, a tőlem megszokott módon, szubjektív választ adni. Először is fontos definiálnunk a hős fogalmát. A hős, a teremtés és emberi fejlődés szempontjából az, aki meghaladja az emberit. Meghaladja, mert saját nézőpontján túllépve, legyőzi az anyagi kötőerőket. Megérti, hogy az ember célja az istenivel való összhang, annak szolgálata, az anyag világában való képviselete, megjelenítése. E felismerés birtokában elengedi az anyagot, úgy is, mint a saját, egyéni megközelítései érvényesítésének igényét, és úgy is, mint a testhez való ragaszkodást. És ezáltal megérti az egyetemest. Kilép az emberi szubjektívum köréből, legalábbis egy területen. Immár nem önmagát, hanem a teremtés törvényét, annak egy szegmensét képviseli, bárhol és bármivel szemben.
Tehát nem egy cicanadrágos, kormányokat szolgáló-megdöntő, erős/gyors/repülő ember, aki hisztérikusan vagdalkozik, mint ahogyan azt a mai hősfeldolgozások tálalják nekünk.
Ehhez az állapothoz szükség van az isteniről való bizonyosságra. Nem csupán hitre, ami erőt ad ugyan az úton, de nem mozgatja a világot, hanem bizonyosságra, ami a tettek élet általi visszaigazolásából fakad.
De hogyan értékelhetnénk tetteinket és azok következményeit az élet szempontjai mentén, hogyha a mindennapokban nincsenek életszerű szempontok? Hogyha minden társadalmi megközelítés, norma, minden szokás és konvenció, minden, ami alapján az ember meghatározza önmagát, az művi, istentelen, és az ember rabságának eszköze? Akkor bizony többé nem születnek hősök. Nincsen alap, amelyre építkezhetnének. Ma nincsen, amikor az emberek politikáról, vallásról és gazdaságról vitatkoznak, ideák mentén érvelve, ahelyett, hogy mindezt összevetnék az életszerűséggel és eltörölnék, mint alapvetően életidegen hozzáállást. Ehelyett, ha valaki ezt a hozzáállást, az egyetemesbe vetett töretlen hitet és meggyőződést kommunikálja, azt gőgös megvetéssel kezelik és demagógiát kilátanak. Hiszen az ideák posványába, amelyek nem a valósággal, hanem legfeljebb más ideákkal vannak oppozícióba helyezve, minden, és annak ellentéte is igazolható, vagy cáfolható, az érdekek és igények szerint. Hogyan lehetne itt hős bárki? Hisz a nép, kinek hőse lenne, maga rántja a sárba, saját elképzeléseinek és önképének védelmében. De miért teszik ezt? Hiszen ők is szenvednek az őket körülvevő, istentelen erők működtette világtól. Szenvednek, ugyanakkor ez az ő művük. Nem a gonosz erők csalták csapdába őket. Az emberek maguk döntöttek úgy, hogy nem akarnak szabadon élni. Nem akarják látni az élet magasszintű összefüggéseit. Hiszen a szabadság a döntés és a következmények felelősségével is együtt jár. Inkább átadták ezt a felelősséget másoknak, még ha ezzel lemondtak szabadságukról is. Azoknak az életidegen hatalmaknak a kezébe adták az életüket, akik most szabadon és jogszerűen gazdálkodnak azzal, mint erőforrás. Nem kértek a szabadságból. Így természetszerűleg nem teremnek hősök sem, akik megmenthetnék őket. Ők maguk irtották ki a hős eszményét gyökerestől, hogy ki ne sarjadhasson újra.
Azt gondolom, e világban azért nincsenek hősök, mert az ember meg kell élje azt, amivé lett. Hisz tapasztalás, következmény nélkül nincsen tanulás sem. Meg kell hát tapasztaljuk, mit tettünk azzal, hogy eladtuk a szabad akaratunkat az anyag kényelméért. Hogy teremtő erőnkkel nem az életet és Istent szolgáltuk, hanem anyagi biztonságunkért és a felelősségtől való mentességét cserébe átadtuk azt a minket uraló erőknek. Mi tettük ilyenné a világot. Ez nem elvont fogalom. Az ember tudata formálja az anyagot. És mi poklot teremtettünk, ahol szenvedünk kell, hogy megértsük, ez mivel jár. És amíg minden ember nem szembesül azzal, a maga szintjén, amit tett, ez így is marad. A hősök nem nyilvánítják ki erejüket, mert az nem jár nekünk! Magunk választottunk helyettük bálványokat. Persze mondhatjuk, hogy mindez igazságtalan! hogy sok ember szeretne változást. Az erők törvénye viszont áthághatatlan. Aki valamivel azonosult, táplálta azt, az annak a része. Attól, hogy idővel belátta, hogy amit tett az helytelen, nem változik semmi. Az csupán felismerés. Ahogyan az sem változtat semmin, hogy ő mit szeretne. Ahhoz, hogy a világ megváltozzon, legalább egy kicsivel többet kell tennünk a az élet törvényéért, mint amit korábban, akár akaratlanul, csupán sodródva a normákkal, de ellene tettünk. Ekkor billen át a mérleg. Ez persze fájdalmas és nehéz út. Hiszen olyan távolra vándoroltunk már az istenitől, hogy minden ami körülvesz minket, az az istentelen világából táplálkozik. Lehet az társadalmi rend, vallás, államapparátus vagy gazdasági struktúra. Ha nem így lenne, a világunk sem ilyen volna. Így, ha változást akarunk, most nekünk is ki kell állnunk valami belső, valódi érték megjelenítéséért, hiszen azt immár csak a lelkünkből kaphatunk. Körülöttünk jó eséllyel nem fogunk rá mintát találni. Ezt meg kell tennünk akkor is, ha a világ ezért nyomást gyakorol ránk és ellenünk fordul. Nekünk kell a saját történetünk hősévé válni, ahhoz, hogy egyáltalán esély legyen a változásra. Döntenünk kell, az anyag, vagy a fény fontosabb számunkra? Azt gondolom, a világ rövidesen kikényszeríti ezeket a döntéseket. Ha helyesen döntünk, újra lesznek hősök, megteremtjük őket, magunkból. ha nem, akkor marad a szenvedés.