Amióta élek, számos politikai, társadalmi és gazdasági megfejtését kapom a minket körülvevő világnak. Vélemények ezreit, irányzatok százait ismertem meg.
Érthető módon, hiszen az embernek alapvető természete a világ megértésére és ezáltal a befolyásolására való törekvés. Mégis, pontosan e keresésünk során kanyaroduk rendre zsákutcába. Iránytévesztésünk oka pedig nem más, mint az alaposan megtervezett és felépített EGO-nk.
A következőt értem ezalatt. Én is, mint a legtöbb ember, szeretem azt gondolni, hogy világképem, életmegközelítésem ha nem is tökéletes, de alapjaiban legalább helyes. Illetve, hogy ez teljes mértékben a sajátom, identitásom része. Viszont, ha közelebbről megnézem, ez korántsem biztos, hogy így van.
Sokkal valószínűbb, hogy világképemet a környezetem, neveltetésem formálta. Egyfajta kultúrát, kort tükröz, az itt, most kapható információmorzsák egy sajátos, ezáltal egyéniként is értelmezhető kaleidoszkópja.
E felvetés mögött az a feltételezés áll, hogy a kor elérhető információi, kulturális és világnézeti áramlati esetlegesek, vagyis a történelmi szükségszerűségek és világpolitikai, társadalmi folyamatok eredményeként jönnek létre.
Az állításom az, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Azt állítom, az adott kort meghatározó információk tudatos tervezés eredményeként jönnek létre, és nem folyományai, hanem eredői a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatoknak.
Véleményem szerint jelenleg nem tárasadalomban, hanem egy gazdaságban élünk, ahol az emberi jogok, idearendszerek, hitek és társadalmi struktúrák mind az ember feletti kontroll eszközei. Ez a kontroll, bár nem totális, vannak rajta rések, nem is most van kialakulóban. Régóra működő, sőt önműködő folyamat.
E kontroll eszköze pedig a tudatmanipuláció. Amely olyan régóra és mélyen átszövi az életünk minden aspektusát, hogy fel sem tűnik számunkra. Holott, ez degradál bennünket a fent említett gazdaság erőforrásaivá és termelőeszközeivé.
Észre sem vesszük, hogy politikai, vallási meggyőződések mentén nem csupán egymás ellen fordítanak, de eltorzítják a realitásérzékünket is. Elhitetik, hogy csak adott szögből, adott módon értelmezhető a világ. Ami még rosszabb, olyan alap rutinokat ültetnek el bennünk, aminek eredményként a szülő saját gyereke ellen fordul, amikor az lázad a korábban őt is megnyomorító rendszerbe való betagozódás ellen, vagy egyesen nem védi meg magát, javait és szeretteit, valamiféle fiktív erkölcsi ideák okán. Az élet alapvető önvédelmi és létfenntartási mechanizmusaitól foszttattunk meg, helyettük pedig zavaros, követhetetlen ideákat, mondvacsinált és a nevelés miatt komolyan vett törvényeket kaptunk, amelyek kizárólag hatékonyabb termelőeszközökké formálásunkat szolgálják.
Az emberiség egy része babonás ködben tévelyeg, készen bárkit darabokra tépni egy megfoghatatlan vallás védelmében, míg mások a tudományos gondolkodás ködében bolyonganak, azt gondolva, hogy logikus módon megfejthető és értelmezhető a világ minden aspektusa, fittyet hányva arra, hogy a logika csak egy igen szűk értelmezési tartomány. A holisztikus és kritikus szemlélet egyik oldalnak sem sajátja.
Ha vesszük a fáradtságot, könnyen felfedezhetjük, hogy mindez tudatos folyamatok eredménye. Amelyek olyan régóta zajlanak, hogy fenntartásukhoz immár nincs is szükség érdemi beavatkozásra. A rendszer kitermelte a saját megújításhoz szükséges tudati elfajzásokat. Azokat már az ember maga adja tovább, generációról generációra. A hatalom gyakorlóinak minimális szinten kell csupán beavatkozniuk. Az ember a tudati börtönének megfelelő vezetőket választ, tanítókat követ, hiszen ezek igazolják vissza. A visszaigazolás pedig a rendszer alapja.
Mégpedig az irreális individuum visszaigazolása. Ahol az egyén látszólag nagy becsben áll, fontos, ám nem a teljesítmény, tudás alapján válik azzá, hanem a társadalom igazolja vissza kiemelkedettségét. E rendszerben az ember önmagában, befektetett munka híján is fontossá vált nem csupán önmaga, de a vallások, a jogi környezet és az álltalános értelmezés számára is. Az önmaga számra fontos, értékes ember pedig mást nem fog annak látni. Nem szorul rá az élettel való együttműködésre. Így nem látja rendszerben, egységben a világot, illetve arra is képtelenné válik, hogy felfedezze, minden pillanatát manipulálták, egy, már a születése előtt évszázadokkal létrehozott struktúrával, ami meghatározza őt. Ez a gondolat nem fér össze a fontos, szabad és jelentőségteljes személy gondolatával. Így az EGO önvédelmi rendszere törli azt.
Az irreális individuum nem együttműködő másokkal, csak azzal a rendszerrel, ami őt, teljesítménye híján is értekként ismeri el, fenntartja és jutalmazza. Így valószínűleg nem fog kitörni a rabságból, sőt, féltve önnön pozícióját és világképét, a kitörni készülő társait is visszahúzza, ellehetetleníti. Ebből az egyéni folyamatból, amit bármely cégnél vagy akár családban megfigyelhetünk, a generációk tucatjai, sőt, százai során egész önműködő társadalmi struktúrák nőttek ki, tudatlanul az ember szellemi és fizikai korlátozására specifikálva. Nézzük csak meg a mai politikát. Még a változásokat őszintén sürgető hangok is azonos keretben mozognak, a regnáló vezetéssel. Érdemi változásra általuk nincs esély.
Éppen ezért, azt állítom, ahhoz, hogy kitörjünk a rabságból, nem elégséges az önmagunkon való munka.
Szükség van még valamiféle valós, életszerű, és nem társadalmi lapokon működő közösségre is. Ez bármi lehet, amit létre tudunk hozni. A lényeg, hogy értéket képviseljen, az élet alapvető törvényszerűségeivel összevetve is (ezekről az értékekről korábban sokat beszéltem, írtam, de igény esetén újból megteszem).
Illetve elengedhetetlen hozzá a társadalom viszonyulásainak felülbírálata. nem fogadhatunk el semmit, csak mert a vallásunk, vagy a neveltetésünk szerint helyes. Nem fogadhatunk el tekintélyelvet, társadalmi normát vagy jogi fennhatóságot. Mindent a valóság szűrőjén át kell vizsgálnunk, mégpedig azzal a nagyon kellemetlen felismeréssel, amivel az egész folyamat elindul.
Mégpedig, hogy jó eséllyel a teljes világképem, megközelítéseim, és így még érzelmeim zöme is manipulált, nem én vagyok a világ legokosabb embere, akin nem fog ki a rendszer. Éppen ellenkezőleg, abból kell kiinduljak, hogy tudatlan, manipulált rabszolga vagyok, aki csak annyit tud a világról, amit gazdái lehetővé tettek és tanítottak számára. Zárt termében bármit behoztak, azt annak gondolja, aminek megnevezték, annak valódi funkciójáról képe sincsen.
Gondoljunk úgy magunkra, mint olyan rabszolgára, akit egy zárt teremben tartanak, ahogyan manapság a baromfiakat a tenyésztelepeken. Sajnos, ez a kép nem áll távol a valóságtól. Egyetlen esélyünk van. A telep falán vannak lyukak, amelyeken át megláthatjuk a valóságot. Odakint süt a nap és zöld a fű. A gondozó iába mondja ezután, hogy a táp és a fény tőle való, ne engedjük ezt a tapasztaltot felülírni. A lyukat nem látó társainknak sem.
Innentől kezdve csupán egyetlen feladatunk van. Megerősíteni karmainkat és csőrünket, hogy a lyukat kitágítva megszökhessünk. Hiszen minden, a telepen belüli funkcióink és önképünk valótlan, a gondozótól és az általa létrehozott környezettől kaptuk, még ha ebből állt eddigi világunk egésze is. Mást nem veszíthetünk, csak ezt a börtönt.
Első lépésként fogadjuk el tehát, hogy tudatlanok és manipuláltak vagyunk. Hiszen a rabságáról tudatlan, büszke rab menthetetlen. A többiről pedig írok majd még.
Mészáros Szabolcs