Én, az élet vizsgálata során azt figyeltem meg, hogy a hagyomány egyféle úton működhet. Legyen szó akár vallási tradícióról, néphagyományról, vagy más, régóta fennmaradt értékhordozó szokásrendszerről.
És ez az út a hagyomány gyakorlati működtetése. Működés alatt azt értem, ha valami önállóan életképes, nem azt, ha valamilyen okból, például mert ragaszkodunk hozzá, erőn felül működtetjük. Tehát valami működik, ha maga is energiát, értéket termel, többet, mint amit felemészt a fenntartása.
Az ilyen működtetés alapja, hogy megértsük a hagyomány mögöttes tartalmát. Egyszerűen, mi az a tudás, mögöttes, működő összefüggés, amire ez a hagyomány az idők során ráépült.
A hagyomány tapasztalatom szerint minden esetben a tudás hordozója, nem maga a tudás. Nevezhetjük egy formákban öröklődő információs kódrendszernek is, melyet meg kell fejteni.
A működéshez tehát a hagyomány hordozta tudást kell átültetnünk a korba, és megvizsgálnunk, összefüggésbe helyezve a működő élettel, hogy az maga is korszerűen működő, értékteremtő legyen.
Nem lehet életszerű az a hozzáállás, hogy nem alakítjuk át a hagyományos rendszereket, a bennük rejlő tudásra építve, a kor felhalmozott tapasztalatával kiegészítve, működővé, az életszerűség pillanatnyi elvárásainak megfelelővé azért, mert ilyen összefüggések ötszáz, vagy kétezer éve nem voltak. Valóban nem, ám a többszáz-ezer éves formák már nem életképesek, a fenti kritériumok szerint. Ez a hozzáállás a tanulás megtagadása, mely a fejlődés megakadásához, majd az ember hanyatlásához vezet, mert ami nem életszerű, az nem része az életnek, így nem táplálkozik, és nem újul meg, ami pedig nem része az életnek, az a halálnak része.
És az ősök, és a régi idők mesterei, akik tudást hagyományoztak ránk, mely a hagyományban öröklődött át, életszerűek voltak, mert ha nem a tudást, hanem a formát keresték volna, nem születhetett volna meg a tudásuk, melyet a hagyomány átörökít.
Tehát, a formához való céltalan és életidegen ragaszkodás helyett, inkább a hagyományban őrzött tudás alapján kell életszerű, működő rendszereket alkotni, amelyek az élet kiterjedést segítik valós, értékteremtő működéssel. Persze nem minden forma működésképtelen, van sok, működő tradíció, ám itt nem ezekről beszélek.
A formához való merev ragaszkodás, tapasztalatom szerint azonos az anyaghoz való ragaszkodással. Aki a formához ragaszkodik, nem keresi, és nem érti a mögötte rejlő törvényt, a benne lévő fényt. A forma ehhez kell hogy igazodjon, nem önmagáért van. A forma ismételése a benne rejlő fény és tudás keresése nélkül torzuláshoz vezet. Mint mikor egy bonyolult szerkezetet újra és újra megalkotunk, anélkül, hogy ismernénk a funkcióját, és a terveit. A szerkezet nyilván egyre torzul, nemzedékről nemzedékre egyszerűsödik, egyes elemeit viszont az adott generációk kiemelik, túldíszítik, stb. Mígnem, aki azt eredetileg egy adott funkcióra alkotta, rá sem ismerne. Én azt tapasztaltam, hogy a legtöbb vallás és más tradíció (nyilván, nem mind) manapság ilyen. Nem vizsgálja az Isteni összefüggést, nem végez valós tudományos munkát, és nem törekszik a tudatosodásra, egyéni szinten. Csak mechanizmusokat ismételget. Van erre egy másik példa. Tegyük fel, hogy egy fejlett civilizáció ismeri az idő fogalmát, azt a Nap szerint megfelelő időegységekbe osztva használja, méri, mint ahogyan mi is tesszük ezt napjainkban. És így, sok más eszköz mellett, használnak órákat a járművekben, a karjukra szíjazva, vagy a falra akasztva. Majd, ez a civilizáció összeomlik. A tudás elveszik. Elég hozzá pár generáció. Ám az órák megmaradnak, és a fiatalok megtanulják az idősektől, hogy azoknak jelentősége van, ám a jelentés egyre inkább elkopik. Idővel nem ismerik már az időszámítás órákra, percekre bontott egységét, így az órák valódi funkcióját sem. De azt megjegyezték, hogy az óra fontos. Így tisztelni kezdik az órákat, a tudatlanság miatt babonás félelem, és misztikus vonzódás alakul ki irántuk, bálványokká, státuszszimbólumokká válnak. Még több idő telik el. Az utolsó óra is tönkremegy, majd el is pusztul. Ekkor az emberek a falra festenek, órára emlékeztető, tizenkét osztatú jeleket, mondjuk virágformákat, mint fontos, szent jelkép. Minden nép más, saját virágmotívumot alkot. Egyesek ezt a karjukra tetoválják, beavatottságuk jeleként. Mások járműveikre festik, mint védő szimbólum. Különféle irányzatok születnek. Teológusok vitáznak arról, hogy világi személy jogosult e a tetoválásra, vagy csak beavatott pap. Hogy a jel szentségtörés e világi falra festve. Hogy a járművek védelmező talizmánjaként szentségtörés e vagy sem? Harcok dúlnak, és emberek halnak meg amiatt, hogy a magas egyháztudomány néhány frakciója nem tud megegyezni egy ilyen kardinális hagyományt illetően. Egyes népek pedig az általuk használt óra jelek vélt ősisége miatt kiválasztottaknak felsőbbrendűnek hiszik magukat.
Majd valaki, mondjuk egy időutazó, vagy egy másik civilizáció küldötte érkezik a földre. És megmutatja az óráját, elmondja, hogy hogyan működik. Vajon mi lesz? Elmondom. Ha tudják megölik, a tanait eltörlik, vagy ha túl sok embert meggyőztek, beolvasztják a meglevő hagyományos vallásokba. A hagyományőrzők, mert egyrészt senki nem szembesül szívesen azzal, hogy valamit rosszul tudott, másrészt mert így elveszne különlegességük, és az óra rendszer megismerésének munkáját sem akarják elvégezni, egységesen acsarkodnak ellene.
Én azt látom, így, és nem magasabb szinten működik ma, a hagyomány gyakorlása, akár egyházról, akár hagyományőrzésről van szó. Nyilván nem győzöm ismételni, vannak kivételek, de itt a nagy többségről van szó.
Visszatérve a témánkhoz. A formához való ragaszkodás és a mögöttes tartalom kutatásának hiánya hosszú távon oda vezet, hogy elfordulunk a tudástól, a fénytől. A fény kutatása és megértés, majd működtetés általi kiterjesztése helyett, az anyag ismétlését, az abban való elmerülést választjuk. Pont azt a fény felé törekvő tudatosodást tagadjuk meg ez által, aminek eredményeként valaha megszületett a hagyományban őrzött tudás. Hisz az ősök a fényt megértve, az anyag mögöttes összefüggéseit látva jutottak ehhez a tudáshoz. A mechanikus hagyományőrzés tehát pont hogy ellentétes az ősök hagyatékának őrzésével.
Az én olvasatomban tehát a hagyományőrzés a következő. Jómagam erre törekszek, és ezt a szemléletet kívánom meghonosítani az Égi Útban végzett munkámmal. Elszakadni a merev formától, akár hitéletben, akár szertartásokban. Megtalálni a tudást az évszázadok tudatlansága által felépített torzulás halmaz mélyén, amit ma legtöbbször (nem mindig) hagyománynak, tradíciónak hívnak, azt a gyakorlatban működővé tenni, és ezt a tudást, sallangmentesen, bárki által befogadhatóan, felekezetre vagy világnézetre való tekintet nélkül, közreadni, hogy az ember szabadon, tudatosan haladhasson isten felé.
Gyakorlatban, az Égi Utat nem egy újabb egyházként hoztam létre, hogy azon vitatkozzunk, a teremtés rendjének egy erő megnyilvánulása helyesen milyen szent, vagy tórem, és dobszóval, vagy nádi hegedűvel kell e tisztelni, hanem e mögé a forma mögé nézve, megérteni, hogy ez a minőség milyen erőösszefüggést, törvényszerűséget hordoz, milyen kapcsolatban áll az élettel, az emberi térrel, hogyan hat ránk, és a világra. Hogyan tudjuk ezt megtapasztalni a gyakorlatban, a hozzáállásunk tükrében?
Én nem hiszek abban, hogy egységes mechanizmusok gyakorlása elvezeti az embert a szabadsághoz, még ha azoknak évezredes hagyománya is van. Mert ilyet sosem láttam, hiteles példáról nem hallottam.
Az, hogy valaki hetente adott mechanikus rítusokat végez (nyilván ha nem életszerűek és tudatosak), nem segít megérteni a teremtés rá vonatkozó összefüggéseit. Azt, hogy az ő hozzáállása hogyan hat a világra, és ezzel összefüggésben a törvény hogyan hat rá vissza. Milyen tettének mi az eredménye, és ami fontos, miért az? Hogy működik az élet? Mi az benne, ami miatt nem tud azonosulni vele? A nehézségei milyen helytelen, életszerűtlen hozzáállását tükrözik, és miért? Hogy tanulhasson ebből. A tettei, és a többi ember tettei szélesebb összefüggésben hogyan, milyen módon hatnak a világra, és az hogy hat vissza az emberiségre? Mit teszünk mi, és ehhez képeset mire vagyunk hivatottak? Ezeket a kérdéseket, szerintem, mechanikus formák ismételgetésével lehetetlen megfejteni. És e tudás nélkül, hogy lehetnék szabad?
A mechanizmus csak a szabadság illúzióját kelti, hisz nem is látom, hogy van fény az anyag formája mögött. Az ilyen rendszer azt mondja, tegyél így és így rendszeresen, és a paradicsomba jutsz. Közben a világ pusztul. És te sem jutsz előrébb, önmagad és a világ viszonyának megértésében. De ez nem zavar, mert nem is tudsz erről a viszonyról, és a rád, illetve áltlad ható erők rendszeréről. Megelégedsz azzal, hogy ha mechanikusan követsz egy adott hagyományt, akkor a beígért jutalomban lesz részed, függetlenül attól, hogy egyébként milyen viszonyban és kölcsönhatásban állsz az élet törvényével, tehát a teremtés szempontjából te ki vagy és mit képviselsz. Az anyag mesterséges viszonyulásait tartod az élet mozgatóinak, holott az élet mozgatója a szándék által közvetített energia, és az élet nem az anyag, hanem a fény.
Anyag nem az élet teljessége, vagy legmagasabb szintje. Csak az anyag kötődéseinek elhagyása, a szellem, a fény keresése emel az istenhez, a vallásos ragaszkodás, kanonizált hagyományok merev követése ezzel ellentétes hatású, mert, az anyagba ragaszt, hisz azt teszi a viszonyulásod alapjává. Forma, amiben elvész az egyéni út a fényhez, mert az anyagi megjelenést, hagyományt gondolom fénynek, és nem látom az egyéni viszonyom a lelkemmel, a teremtéssel, nem látom az utam, a munkám, a problémáim, mert a rosszul értelmezett hagyomány felment a tudás keresése, az életért való felelősség alól. Hisz, ha ezt és ezt teszem, jó lesz, nem kell önállóan tudnom semmit a világról.
Én azt gondolom, az ilyen fajta, rögzült hagyományokra épülő tradíciókkal sincsen semmi baj. Ez a tér a tanulás tere, ahol az élet számtalan szintje van jelen egymás mellett. A teljessége felé haladó ember kezdetben keres, és sok esetben merev formákra, vagy neki tetsző, a felelősséget, az egyén munkáját nem, hanem a benne rejlő csodát hangsúlyozó utakra talál. Egy oldalról tanul belőlük, más oldalról, a fejlődés kudarca miatt egyre fokozódik a szenvedése. És a tudattalan ember hajtóereje a szenvedés. Ez motiválja arra, előbb utóbb, hogy ne mechanizmusok mentén sodródjon, hanem vegye kezébe az életét, váljon felelőssé tetteiért és sorsáért, és keresse az isten felé vezető saját, egyéni útját. Ide el kell jutni valahogy, és erre az útra a mi terünkben lehetőség van.
Mechanikusan nem fejlődik az ember, hanem sodródik. Nem felelősséget és önálló teremtést tanul, hanem szolgaságot. A fejlődés egyetlen lehetősége, amennyire én tudom, az egyéni út megismerése, a teremtés törvényei és azok gyakorlatban való megélése által. Ez az égi út. A lélekhez, és nem az anyaghoz igazodás, ez az égi út. A fény megfigyelése az anyagban, a saját életem, a világhoz való viszonyom által, ez az égi út. A pillanatnyi tudásom, helyzetem, pontos felmérése, és az az szerinti változás, hogy mindig az istenire legyek hangolt az anyag helyett, ez az égi út. A tetteimért való állandó felelősségvállalás, annak felismerése, hogy azok alól nem mentesít semmi, csak a tudás alapján végzett újabb, helyes cselekedet, az az égi út.
Az Isten felé való úthoz tudás, a törvények ismerete és önmagam ismerete kell, nem mechanikus viselkedés, és életidegen tradíciók vak tisztelete. Az Égi Út ezt a tudást kívánja összegyűjteni, és átadni mindenki számára, mentesen a dogma bilincsétől.
Meggyőződésem, hogy minden, régi próféta hasonló tanokat hirdetett. Őseink hite, és minden más, nem emberi elképzelésre, hanem a teremtés rendjéről való tudásra alapuló ősi hit így működött. Ilyen formán ki merem jelenteni, hogy az a hozzáállás, melyet az égi út folyamatosan próbál fenntartani, a tőlünk telhető legtisztább követése minden ősi vallásnak és tannak, amit még az isten teremtett, és nem az ember talált ki. Mondhatjuk, hogy egy eredeti Keresztény út. Ebben persze nem egyedi, és nem is kíván az lenni, hisz a tudás ott van mindig, mindenki számára, és annak elérése SOHA NEM függ egyetlen tantól, tradíciótól vallástól sem! Mi csak egy utat követünk, az ezernyi lehetséges közül, és amit ezen az úton már bejártunk, azt bárkinek szívesen átadjuk, segítségül, hogy ő is járhassa a saját, igaz útját a lelki teljessége, a teremtéssel való egysége felé.
Ez az Égi Út iránya, amelyet én meghatároztam, és amihez olyan társakat keresek, akik Istent, és a tudatosságot keresik, tettekkel és életükkel.
Mészáros Szabolcs