Nemrégiben egy vallásfilozófiával foglalkozó, szerzetes ismerősömmel beszélgettem. A társadalom, az emberiség jelenlegi helyzete volt a téma. Ő azt állította, a legtöbb mai probléma gyökere a felvilágosodás hozta eszmeiségben keresendő, miszerint az ember létének célja nem isten, hanem önmaga szolgálata. Ő ezt úgy fordította le, hogy nem az egyház, a vallás, hanem önmaga és a társadalom szolgálata. Tehát, a probléma alapját a vallás és társadalom különválasztásában látja. Én ezzel nem értettem, és nem is értek egyet, bár látom az állítás igazságtartalmát, illetve a benne rejlő általános félreértést. Ám erről őt, mint vallásos embert, meggyőzni nem lehetett.
Szerintem a probléma magja részint nem ez, másrészt pedig jóval korábban gyökerezik.
Először is, én a társadalom jelenlegi állapotát nem látom problémásnak. Számomra kellemetlen irányt vett, az igaz, de nem problémásat. Hiszen az ember szabad lény, aki, legjobb tudomásom szerint a tapasztalataiból tanul. Ez a világ pedig, láthatóan a tanulás, tehát a hibák, tökéletlen, olykor pusztító elképzelések tere. Mert a fejlődéshez ilyen is kell. Sajnos, az emberiség tanulása, az egyszerre itt élők tudatszintje nem egységes. Egyes emberek látják már az élet bizonyos összefüggéseit, és így zavarja őket, amit mások azon a területen művelnek (jó eséllyel más területen ők hasonlóképpen tudatlanok). Az pedig különösen fájdalmas, hogy a tudatlanok nem hallgatnak a jó szóra. De hogy is tehetnék, ha egyszer nincsen még tapasztalatuk a területen? Előbb meg kell élniük tetteik következményét, csak utána válhat érvényessé a nem empirikus, hanem intellektuális tanulás. Biztosak lehetünk abban, hogy aki itt van, annak tanulnivalója van, ha más nem is, a tudatlanabbak iránt való tolerancia terén. Hogy ez mit jelent, mennyiben érvényes a tudatlanság feltétlen elfogadásának ideája, arról korábban már írtam, illetve igény szerint (ha hozzászólásban jelzitek) írok még. Most térjünk vissza az eredeti felvetéshez.
A társadalom jelenlegi problémáit, ha ugyan ezek problémák, nem pedig csupán egy állapot, nem az egyház és állam szétválasztása, hanem a hit, a teremtés megtapasztalásának, és az egyház, vallás ötletének összevonása okozta. Ez volt az a pont ugyanis, amikor az egyéni, szabad megélés, a tudat fejlesztésének és a világ saját, tapasztalatokhoz és tudásszinthez igazodó megélésének helyét átvette egy ember által kitalált, többé-kevésbé fiktív és önkényes sémarendszer, ami szinte senkire nem illeszkedik, és aminek jobbára bugyuta magyarázatai köszönőviszonyban sincsenek a teremtés rendjével, felfedhető igazságaival (isten útjai egyáltalán nem kifürkészhetetlenek). A valós, megismerésre törekvő, egyénre szabott szellemtudomány helyét a vallás bevezetésével átvette a babona.
Ennek következtében az ember tudatfejlődése szinte teljesen megállt, az egyén nem tudta szabadon, a teremtés törvényeivel összevetve értelmezni a vele történteket, hiszen azok helyett csak kitalált szabályokat, ócska utánzatokat kapott, nem ritkán kötelező érvénnyel. Amelyekből pedig képtelenség érvényes, életszerű következtetést levonni.
Mindez persze a társadalomra is hatással volt. Ahogyan az ember, a társadalom életében is megszűnt a teremtés természettörvényeihez való igazodás, helyét ostoba, zsarnoki szabályok vették át, amelyek mindenkor csak egy érdekcsoportot, és nem az ember felemelkedését szolgálták. Ezáltal nyilván megjelent az igény a vallás és az állam elválasztására, hiszen az ember éltére mind súlyosabb teherként nehezedett a vallási törvények fejlődést ellehetetlenítő fojtogatása, melyet a társadalom is elvárt. Ebből a veremből persze hogy fellélegezve tört ki az emberiség a felvilágosodáskor. Más kérdés, hogy mivel korábban elveszítette egyéni és társadalmi, rendszerszintű kapcsolatát a teremtéssel, így életszerű (a teremtés szempontjából) irányelvek híján nem tudta, mit kezdjen ezzel a szabadsággal. Maradt a lélek-tudattól megfosztott anyag ember zsigeri reakciója, az anyagi öncél. Hiszen nem ismert mást. Ebből egy hosszú folyamat volt a felemelkedés, ami még most is zajlik. De látjuk, tapasztaljuk, hogy az öncél, a vallások, ideák, ezoterikus irányzatok tengerében egyre több apró szigetet alkot a valódi tudatosság igénye is. Ahol az ember nem a saját szeszéjeinek igazolására választ utat, hanem szembe megy a gyengeségeivel, hogy ténylegesen feloldja azokat. Szerintem ez egy fejlődési folyamat része kell legyen.
Ez a fejlődés, az emberiség útja nyilván nem lineáris, vannak hullámvölgyek, amikor az általános tudatszint csökkenés hasonló tudatosságú lények megszületését teszi lehetővé ebben a térben. Az, aki ekkor más rálátással születik, úgy élheti meg, hanyatlik a világ. Holott csak őt állítja az élete, egyéni tanulási folyamata egy újabb próba elé, ahol meg kell lássa, miben fejlődhet, és mit képviselhet a tudásából ebben a helyzetben. Azt hiszem, ennek kutatása sokkal méltóbb, nemesebb feladat, mint akárhány vallási szabályozáshoz való igazodás.