Miért nehéz ma az emberi élet, avagy mi kell a boldogsághoz?

Manapság azt látjuk, hogy az életünk nehézségekkel teli, sokszor kilátástalan, vagy boldogtalan. De mi lehet ennek az oka?

Összegezve, az élethez való helytelen hozzáállás.

Ma az emberi hozzáállás nem életszerű. Úgy értem ezt, hogy az élet alapja nem az anyag, hanem a fény. Az anyag, csupán a fény egy megjelenési formája, de nem az élet feltétele. Mégis, az életet az anyaggal azonosítjuk (Itt olvashatsz erről bővebben: http://egiut.hu/gondolatok-fenyrol-eletrol/).

Legtöbbször, legtöbben az anyagban keressük a boldogulást, a teljességet, a szabadságot. És ezt nem csupán az anyagiakra értem. Hanem arra, hogy élet megközelítésünk alapjává vált, hogy az anyag határoz meg mindent. Az anyagban betöltött szerepünk határoz meg az életben, és nem fordítva.

Pedig a lelkünk, a teremtőtől kapott terünk és irányunk fény természetű, melyet az anyagban vagyunk hivatott felismerni, megjeleníteni. Ezért élünk most itt. Tehát az anyagot kell a fényhez igazítsuk, és nem az anyag érdekében elfordulnunk a fénytől. Mégis legtöbben ezt tesszük, nap, mint nap, minden apró döntésünkkel.

És nem is vagyunk tudatosak róla. Elvonja figyelmünket egy-egy eszme, elv, meggyőződés, mellyel azonosítjuk a napi megnyilvánulásainkat, törekvéseinket, azért, mert az elviek, vagy az érzelmek szintjén azonosnak gondoljuk és érezzük magunkat vele. Holott ez egyáltalán nincs így.

Sőt, még ha így is van, koránt sem biztos, hogy az adott eszme vagy megközelítés fény, élet alapú, vagy csak a közmegegyezés teszi fontossá, elfogadottá.

Az embert a tettei, és azok eredménye határozza meg az életben (mint teremtett világ, és nem, mint emberi, megegyezéseken alapuló élet). Mégsem szemléljük tetteink eredményét, a fénnyel, a kiterjedő teremtő törvénnyel összevetve. Hanem a társadalom, az anyaghoz való igazodás szülte illúziók mentén ítéljük meg azokat. Nem vizsgáljuk meg szinte sosem, hogy mi mit okoz az életben, a teremtést mi mozdítja előre, az életet mi emeli valóban magasabb szintre. Pedig láthatnánk ezt, csak szándékozni és tenni kell. Mivel nem tesszük, nem születik életszerű érték általunk. Csak megszokások, a kor által meghatározott viszonyulások és erőáramlások sodornak minket.

Viszont a befektetett energiánkból akkor is születik valami, vagy legalábbis következményei vannak. Ha nem fény, élet, hát anyaghoz való kötödés, és halál.

Ennek oka, hogy a belső fényünk, szabad akaratunk és tetterőnk által teremtő lények vagyunk, e világ szintjén, akár tudatosak vagyunk róla, akár nem. Ez nem csak annyit jelent, hogy megszületik általunk valami, amit konkrétan alkotunk, például egy festmény, egy ház, vagy egy matematikai elmélet.

Ez azt is jelenti, hogy mivel mi formáljuk a világot, az jön benne szembe velünk, napi szinten is, és az élet egészét tekintve is, ami mi magunk vagyunk. Ez tulajdonképpen a karma rendszere. Folyamatosan a tetteim következményét élem.

És mivel mi manapság legtöbben, legtöbbször nem a belső fényünkkel vagyunk azonosak, hanem az anyaggal, mert ezt választjuk, ezért az anyag egyre több nehézsége és kötőereje jön velünk szemben, akár, mint anyagi nehézség, ami korlátozza lehetőségeinket, akár, mint anyagi lehetőség, amely az anyag függésében tart.

Mára már annyira eltávolodtunk az isteni törvénytől, hogy már észre sem vesszük, ha nem azt éljük. Sokszor azt hisszük, jó úton járunk, jót cselekszünk, legalább is nem ártunk. Mert már nem is látjuk reálisan, lévén, hogy mindent az anyag, és nem a fény szempontjából vizsgálunk, hogy tetteinkből mi születik, hozzáállásunkkal milyen erővel azonosulunk, mit tükröz belőlünk. Mindennapjaink tele vannak megfelelésekkel, szokássokkal, a jóról és rosszról alkotott önkényes fogalmakkal, amit valóságként fogadunk el és élünk meg, holott ezek nem kapcsolódnak a teremtés törvényeihez. De észre sem vesszük ezt. Nem keressük a valóságot. Illúziók szerint élünk, cselekszünk, határozzuk meg önmagunkat, és az élettel való viszonyunkat, és eszerint értékeljük az élet reakcióját, visszahatását ránk.

Ha ezen változtatni akarunk, azt csak mindennapi, kemény munkával érhetjük el. Azzal, hogy tetteink eredményét nem a közmegegyezés szerint ítéljük, hanem összevetjük a teremtés rendjével, és megnézzük, ahhoz képest mit okozunk, képviselünk. És azzal, hogy kemény munkával és fegyelemmel újból hangolttá válunk az élet valóságára.

Ehhez tudnunk kell, hogy a teremtés rendje nem emberi erkölcs, hit, vagy a jó és rossz fogalma szerint ítél. Ezek zöme az ember elképzelése, aki eltávolodott a teremtés rendjétől, nem látta már működését, és önigazolásokat, magyarázatokat és mentségeket gyártott, immár korlátos, anyagi megközelítése alapján, önmaga védelmére, és a világ magyarázataként. A teremtés az Isteni törvény szerint ítél, ami örök, és ami megfigyelhető a természet rendjében éppúgy, mint a csillagok természetéből. És amelyet az ember csak akkor lát, ha arra igénye van, mivel szabad akarattal rendelkezik.

Ezért, ha ezekkel az anyagi dolgokkal vagyok azonos, koránt sem biztos, hogy a teremtés, az élet rendjét követem. Annak követéséhez meg kell találnom kapcsolatomat a saját lelkemmel, a célt, amire hivatott vagyok, és annak eléréséért mindent meg kell tennem, és töretlenül fenn kell tartanom azt a szándékot, hogy a teremtéssel, és nem a róla alkotott elképzelésekkel és magyarázatokkal akarok azonos lenni. Ennek a szándéknak a fenntartása napi feladatom lesz. Ahogyan az is, hogy vizsgáljam a tetteim eredményét, valóban ide vezetnek e?

Ezért tanulmányozd régi, az életükkel és eredményeikkel hitelessé vált tanítók írásait. Sokat meríthetsz belőlük. De vigyázz, egy élet eredménye az isteni rend szempontjából nem attól hiteles, hogy értéknek fogadja el a társadalom, hanem attól, hogy az eredménye a teremtés törvényével összhangban, annak egy minőségét jeleníti meg és működteti a világban. Merülj el az ilyen tanításokban.

Mivel szabad akaratod van, a teremtő törvényét csak akkor látod, ha akarod. Ha az anyagot éled, akkor csak annak törvényét látod, ami az önmaga szintjén teljes, de nem a teremtés teljessége. Ám hogy ezen túllépve meglásd a fény végtelenségét, tenned és akarnod kell.

Ne feledd, az vagy, amivel azonosulsz, amit teszel. Figyeld meg, mi mit okoz a világban, és ha nem tetszik az, aminek ennek alapján látod magad, egyszerűen változz, ha kell, változz mindenben, ne köss kompromisszumokat.

Ahogy fentebb írtam tehát, akkor lehetsz szabad és boldog, ha magaddal azonosulsz. Ha az illúziókkal, az anyaggal, akkor csak a szenvedésed fokozódik. De ki is vagy te? Hisz legtöbbünk önképe az anyaggal való azonosságából, a közmegegyezés tanította megfelelésekből és értelmezésekből táplálkozik.

Hogy tudd ki vagy, őszintén látnod kell, tetteid mit okoznak a világban. Az élet szabadságát, vagy a korlátait, a szenvedést növelik. Hogy ezt meglásd, tudnod kell, mitől értékes és szabad az élet. Ennek megértéséhez pedig tanulmányoznod kell az életet működtető erőket. Erre is jók az ősi írások, éppúgy, mint ha a tetteid, és a körülötted levők tetteinek következményeit vizsgálod, az életre nézve, azzal a szándékkal, hogy megértsd az isteni rendet, és azt, hogy te valójában hogy viszonyulsz hozzá.

És tudnod kell, mi a célod, hová tartasz. Hiszen pillanatnyilag ahhoz képest viszonyulsz valahogy a törvényhez. Nem valamiféle anyagi célra gondolok itt, hanem arra, hogy mi az az érték, eszme, amellyel teljes egészében azonosulni tudsz. Aminek létrejöttére rááldoznád az életed, és amiért feláldoznád azt. Hogy ezt megtaláld, folyamatosan fenn kell tartsd az igényed erre. Töretlenül szándékoznod kell, hogy ezt meglásd, és keresned, az élet minden területén, időd minden mozzanatában.

Ha látod mi a célod, amely valószínűleg többé, kevésbé egybevág azzal, amire, mint lény, teremtettél, és tudod, most mit okozol, meglátod, milyen óriási szakadék tátong a célod közt, és aközt, aki vagy.

Ezzel szembe kell nézned, és dolgoznod kell azon, hogy ez a szakadék mind keskenyebbé váljon. Ez valós munkát, tetteket, töretlen szándékot és gyakorlást jelent, nem szép elvekről való fantáziálást, vagy róluk való olvasást, információgyűjtést. A valóság az, ami megvalósult.

Ehhez a változáshoz vállalnod kell a szenvedést. Ám ez a szenvedés nem a sodródás szülte szenvedés lesz, amiben csak az anyag kötőerői mentén mindig magával ragad a nagyobb erő, mert céltalan vagy.

Ez a szenvedés abból fakad, hogy felismered, eddig helytelenül éltél, kárt okoztál a világban, nem tettél hozzá semmit, csak elvettél tőle. És ezt vállalva, helyrehozod a kárt, és e munka során megszerzed mindazt a bölcsességet, melynek birtokában a jövőben nem követed el ezeket a hibákat, sőt, magasabb szinten alkotsz a világban.

Persze, sok helyütt olvashatod, hallhatod, hogy magaddal azonosulj, légy önmagad. Esetleg, hogy valósítsd meg magad. De e tanácsok zöme az anyag szülte vágyak, énkép, személyiség kiteljesítéséről, az abban való elmerülésről szól. Gyakorlatilag egóépítés. Mi hát akkor az önmegvalósítás?

Amikor keresed a saját lelked tartalmát, amire teremtettél. És azzal azonosulsz, amit erről már tudsz, amit ebből megjelenítesz. Tulajdonképp nem az egód határoz meg, hanem az a tudat, ami életről életre fejlődik, az által, hogy a lelked minőségét mind több aspektusból, mind magasabb szinten megjeleníted, megtapasztalod, és így, a világ teremtés törvényei és a te szereped közi kölcsönhatásból megismered a világot, a teremtést, és azt, amire hívattál.

Csak akkor lehetsz szabad, és boldog, ha ezt az irányt, a saját belső fényed irányát követed, a legjobb tudásod szerint. Miért? Mert a boldogságot a szabadság szüli.

És mindaddig nem lehetsz szabad, míg az anyag vágyai, azonosságai, félelmei kötnek, míg azzal vagy egy. Ezekkel magadnak teremted meg önnön rabságodat. Nem csak azért, mert nem tudsz elszakadni az anyagtól, mert azonosulsz vele, hanem, mert amíg tetteid az anyag vágyait követik, és nem a belső tartalmad mentén az istennel való összhang elérésének útján teszel, addig kárt okozol a világban, a léteddel is. Mert töröd az élet összhangját. Az erőt, amit a teremtés adott, arra, hogy a lelked tartalmát megjelenítve tanulj, és emeld az anyag világát, mint teremtő lény, az anyaggal azonosulva elszórod, megkárosítva az életet. És ekkor hiábavaló, öncélú életed fenntartásával is csak további energiát veszel el az élettől. És ez rabságban tart. Mert a tetteid következményeit meg kell élned. Életről életre szembe jönnek veled ezek a következmények, egyre hangsúlyosabban, amit sokan úgy éltek meg, hogy az életetek rossz, pedig ti mindent jól csináltok. Hogy összeesküdött ellenetek a világ, hogy minden igazságtalan, hogy megver az isten. Pedig csak azért nem látod, hogy mindezt te okoztad magadnak, mert nem akarod látni, valójában ki vagy, mit okoztál és/vagy okozol a világban. És nem akarod látni, mit kell tenned, miért vagy felelős. Meg kell értsd, a teremtő nem büntet ezzel téged, hanem tanít, lehetőséget adva hogy hibáiddal szembesülve megértsd a törvényt, és azonossá válj vele. És így egyre több, szabadabb, és boldogabb legyél.

Szabad akkor lehetsz a kötőerőktől, mikor már többet adsz, mint amit elveszel. És adni az élet számára a közmegegyezés útján nem lehet, csak akkor, ha tudod, a teremtő mire hozott létre téged, mivel szolgálhatod az életet, a teremtést. Ezzel a szolgálattal leszel végül szabad. Ha szándékod töretlenül fenntartod, és vállalod a tudatos szenvedést, hogy szembenézz illúzióiddal, és tegyél érte, hogy helyrehozd, amit elrontottál, megszűnnek a kötőerők, mert belső fényeddel, és nem az anyaggal válsz azonossá. Mert belső fényed, lelked a teremtés része. És ha egy vagy a teremtéssel, akkor nem töröd annak törvényét.

Ez a munka az ember felelőssége. Világunkban, melyet az anyag törvényeinek és a teremtés erőinek kettősége jellemez, az ember dolga, hogy szabad akaratából hozott döntésével és munkájával a fényt válassza az anyag helyett, és így kiszabadulva annak kötőerői alól, összekösse azt a fénnyel, és emelje felé, a saját teremtő minősége szerint. Ez a munka vezethet el a szabadsághoz, és a boldogsághoz.

Hiába keresed hát az anyagban azt, csak a szenvedésed fokozódik.