Isten saját képére teremtette az embert, halljuk sokszor. Még magyarázatot is kapunk hozzá, például hogy néz ki isten, hogy nézett ki az első ember, stb.
Én is beállok a sorba, egy újabb magyarázattal, ami az én megfigyelésemre alapul, és arra, amit a teremtő nekem közvetve és közvetlenül, az emberről tanított. Ennek oka, hogy ezt az egyszerű fogalmat is számos félreértés övezi. A magyarázat nem teljes, csak egy rövid összefoglaló, gondolatébresztő.
Ahhoz, hogy megértsük, miben rejlik a teremtő és az ember hasonlatossága, meg kell értsük mi a teremtő, mi isten.
A teremtő egy ősakarat, fény, energia, ami mindent átjár, és nincs anyag természete. Az anyag is energia, de az energia nem feltétlenül anyag. Pont, mint a nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar, esetében. Ő teremtette a törvényeket, melyek mentén az energia áramlani kezdett. Ezek a törvényszerű áramlások mozgatják a teremtést, annak minden szintjét és kiterjedését. Ez ennél nyilán jóval összetettebb, de itt most az a lényeg, a teremtő nem egy személy, és nem anyag. Ő minden forrása, és nem tudjuk értelmezni, a mi szintünkről, olyan kis szegmensét látjuk. Az ő része a teremtést megalkotó meghatározó fény, mely az anyag alapja.
Ami nekünk most ebből fontos, hogy az anyag nem szükséges az élethez. Az élethez energiaáramlás kell. Így, az élet energia, és nem anyagtermészetű. Az anyag csupán az az energiából álló tér, ahol az élet fejlődhet, mert végtelen számú összefüggés és viszony jöhet létre benne, ahol a különböző rezgésű energiák találkozhatnak, és új minőségeket alkothatnak. Ez a teremtett lények önálló fejlődésének tere, eszköze.
Ebben az anyagi térben él most az ember. Itt a teremtő nem közvetlenül nyilvánul meg, hanem az anyag e szintjére vonatkozó törvényszerűségek által. Mint amilyen például a gravitáció, az energia megmaradás törvénye, a karma összefüggései, vagy a nap hatása a földi élettérrel.
Tehát az anyag lényeinek ezeken a törvényeken, az élet anyagi működésén át, közvetett kapcsolata van a teremtéssel.
Például, a fény nem közvetlenül táplálja a növény és állatvilágot, hanem a föld adott sávokra bontja, mint egy prizma a színeket, és így minden lény ahhoz az energiához jut, ami számára szükséges és ideális.
Mint anyagi természetű lény, az ember is része a földi tér élővilágának, és testét hasonló módon táplálja az élet. Ám az ember egy hatalmas plusz lehetőséggel rendelkezik, a többi élőlényhez képest. Van lelke.
Az én olvasatomban a lélek nem más, mint tiszta energia, fény, ami a teremtés egy szikrája. Nem módosítja, transzformálja vagy közvetíti semmi, a teremtés teljességéhez tartozik. Úgy is felfoghatjuk, mint egy izzó fény a sötétben, ami mindig megmutatja, merre vezet a közvetlen út a teremtőhöz, így, ha követjük, nem tévedünk el, nem kell az anyag útvesztőiben bolyonganunk, hanem közvetlenül a teremtő felé tarthatunk. És ha felé tartunk, közvetlenül táplál minket energiával, amit meg is nyilváníthatunk az anyagi terünkben, így egy kis nappá, a fény önálló forrásává, igazodási ponttá válhatunk.
Ez annyit jelent, hogy ha az ember az anyaggal azonosul, testi késztetéseinek él, akkor az anyag törvényei vonatkoznak rá. Akárcsak a földi élettér többi részére, a növény és állatvilágra. De dönthet úgy is, hogy a teremtő fénnyel, saját lelkével azonosul. Ekkor mind inkább a fénnyel azonos, annál inkább nem kötik az anyagra vonatkozó törvényszerűségek, és annál inkább közvetítője a fénynek a földi élettér felé.
Tehát elszakad az anyag bizonyos korlátaitól, és azt a teremtést közvetíti az anyag felé, mellyel már azonosult. Ebben a teremtő társává válik, őt jeleníti meg a világban, az ő törvénye szerint folytatja a teremtést.
Ennek az anyagtól való elszakadásnak egy szintig nem feltétele a jóság, az isten szeretete, stb. Csak a tudás. Életről életre mind jobban megismerem az anyag törvényeit, így uralni tudom őket, vagy legalább is elkerülöm a kedvezőtlen hatásokat. Megismerem a teremtés törvényeit, és megtanulom őket használni az anyagban. Így már nem vagyok kiszolgáltatva azoknak a törvényeknek, melyeket ismerek. Ehhez nem kell erkölcsiség, vagy társadalmi, vallási norma, elképzelésrendszer. A törvényszerűségek ismeretében ebben a térben bármit megtehetek. Ezt igazolja korunk is, ahol az ember mind inkább urává válik a földi élet terének, anélkül, hogy az emberiség szintjén bármiféle magasabb értékrenddel bírna.
Ez a fajta korlátlannak tűnő hatalom a földi élet felett az ember tanulásának eszköze. Ha az anyaggal azonosulok, amit szabad akaratom lévén megtehetek, akkor az anyag törvénye hat rám, porrá leszek. Ha a fénnyel, akkor a fény törvénye hat rám, szabad leszek.
És ahogy döntéseim miatt életről életre új helyzetekből ismerem meg a teremtés törvényeit, mind inkább azonossá válok velük, és amit már tudok, azt alkotásomban, teremben képviselem belőlük. Tehát, az anyagban a teremtés törvényeiről való tudásom szintje szerint, teremtek. Lelkem fényét az anyagban megnyilvánítva alkotok, ezáltal átszellemesítem az anyagot, magasabb szintre emelem földi élet terét. Ám szabad akaratom miatt úgy is dönthetek, hogy saját anyagi vágyaim beteljesítésére használom a földi élet terét, pusztítva azt. Ez is az ember tanulását szolgálja, és ezt is megteheti, ám a felelősség nem marad el. Hisz minden tettünk, döntésünk mércéje hogy összhangban van e a teremtéssel, vagy eltávolít tőle. És a mérce nem más, mint az élet törvénye, mely, ha vele áramlok táplál, ha elfordulok tőle, nem táplál és védelmez többé, és elsodor a nálam nagyobb, öncélú erő. Ha máshogy nem, majd így tanulok.
Tehát a földi élet fejlődésének vagy hanyatlásának kulcsa az ember, aki itt a teremtőt képviselheti, maga is teremtővé, a végtelen társává válhat e térben. Ezt jelenti az, hogy isten a maga képére formázta az embert.
Nézzük csak meg. A földi élet magától csak igen lassan fejlődik, a bolygó fejlődésének ütemében. Egyébként csak változik. Adott korszakban egyfajta növény és állatvilág él a földön, más korszakban másfajta. Érdemi előrelépés nincs. Ennek a kulcsa ugyanis az ember, aki tudásával, istentől kapott, a teremtéssel való közvetlen kapcsolatával, képes magasabb szintre emelni a földi életet, teret adva magasabb szintű tudásnak, amely még tovább szélesíti a lehetőségek palettáját. Tehát a földi élet fejlődésében az ember a teremtő társa. Felelőssége is, magához mért, de hasonló.
Végezetül tehát, szó sincs arról, hogy a teremtő egy ilyen, vagy olyan külsejű ember volna, aki saját külső képmásaként alkotott embert. Az ilyen elképzelés az anyagból indul ki, és aki alkotta, az semmit sem tud a teremtés magas szintű összefüggéseiről. Itt a lélek teremtő fényéről van szó, ami a teremtés szikrája az emberben.
Mészáros Szabolcs