Az illúzió, bár sokan úgy értelmezzük, nem azonos a szubjektívummal. A szubjekívum az eltérő tapasztaltokból és a tudat irányultságából fakadó, eltérő nézőpontból való értelmezése a valóságnak. Mint mikor a vakok az elefántot tapogatják, a tanmesében. Még hiányzik a tudásom a teljes áttekintéséhez, de a valóság egy részét észlelem.
A gond az, amikor a többit, amit nem észlelek, kitalálom, vagy mások kitalációját fogadom el helyette, mint tényt. És a kis, valóban megtapasztalt rész is ennek mentén értelmezem újra, hozzácsiszolva a nagy egészről alkotott elképzeléshez. Ez az illúzió.
Az illúzió oka az, hogy nem akarjuk látni a valóságot. Hisz egyrészt, minden eszközünk megvan arra, hogy láthassuk, másrészt, a saját világunkat a szándékunk teremti és mozgatja. Ezért, ha a világom illuzórikus, azt én hoztam létre, vagy legalábbis én akartam, hogy azzá váljon, és engedtem a külső, illúziót kínáló erőknek.
Mert nem akartam szembesülni a valósággal?
Azért, mert a valóságban jó eséllyel nem az vagyok, akinek látni szeretném magam. Akinek az illúziója, mint egó, a fejemben él. A valóságban minden lehetőségért tanulni és tenni kell, hisz én teremtem meg azt. A valóságban minden tettem következményekkel jár, hisz ha nincsenek következmények, miből tanulhatnám meg, mi, mivel jár, milyen törvények mentén működik az élet, a teremtés? A valóságban nekem kell megküzdeni a világgal, és felfedezni azt. Hogy tudásom és erőm legyen teremteni, és általa szabaddá válni az anyagtól.
A legtöbben, ezt mind nem akarjuk látni. Inkább azt a biztonságot szeretnénk, amit a kor szelleme által hordozott közmegegyezés nyújt. A társadalmi kereteket, közerkölcsöt, a jó és rossz általánosított fogalmát, minek mentén a tetteinket értékeljük.
Nem akarunk olyan mércét, mely egyéni, és mindenkitől a leg magasabb szintű erőfeszítést várja el.
Megnyugtató létet akarunk.
Még ha ez a fent említett elvárás lenne is a kulcsa, az anyagból való mielőbbi szabadulásunknak.
Mi az anyagban levő illúzióvilág biztonságát választjuk.
Mondhatjuk, hogy bizonyos erők, melyek az emberi tudatok fölötti uralomra vágynak, tették ezt velünk. A hatalomgyakorlás, a vallás, a közerkölcs, a közoktatás és az általános értékrendek nevelő erejével taposnak minket az illúziókba, hisz nekik az anyaggal azonosuló, a teremtő erejét használni képtelen lények kellenek, a lelkével azonos ember helyett. Hogy e nyomorult lények teremtő erejét lefölözzék.
Ez igaz is. De szabad akaratunk van, és a világ valósága mindig ott van a színfalak mögött. Csak rajtunk áll, hogy kinyúlunk e a valóság felé, vagy megmaradunk megnyugtató illúzióinkban, mert nem is akarjuk tudomásul venni ezt a lehetőséget. Mert a karámba, a nyájjal biztosabb, mint az ismeretlen réten.
A gond az, hogy mivel ez egy döntés, a mi felelősségünk. Ahogyan az is, hogy a korszellemet mozgató hatalmasságoknak átadott erőnkkel ők mit tesznek! Ahogyan az is, hogy az iránymutatásukkal, a kor illúzióját követve mi mit teszünk! Sőt az is, hogy miután elfordulunk belső tartalmunktól, lelkünktől, ami az irányfénye annak az útnak, amit bejárni hívattunk, és aminek a mentén mind, egyedit teremthetnénk, a lelkünkbe foglalt érték nem jelenik meg a világban. Nem isten, hanem az istentelen erők szolgálatába állítjuk teremtő erőinket. Akkor is, ha nem akarjuk tudomásul venni.
Tehát amíg az illúziókban élünk, nem tudjuk, kik vagyunk. Mert nem fogadjuk be, és nem értelmezzük az élet, tetteinkre adott visszajelzéseit. Ha pedig értelmezzük, akkor nem a teremtésről való, tapasztalati úton szerzett tudásunk mentén tesszük azt, hanem a kor adta illuzórikus tudás alapján.
Illúzió minden tehát, amit a világról gondolok, valós, megtapasztalt tudás nélkül. Még ha helyes is a feltételezésem. Nem tapasztaltam meg, nem a részem. Csak információ, nem működő erő, amivel egyé váltam, a rajta végzett munka által, így a bitokomba került. Az illúzió mestereinek nagy varázslata, hogy a tudást felcserélték információra, és összemosták e két, teljesen különböző fogalmat.
Ezért az első lépés, ha az illúziók világából kivezető útra lépünk, hogy megállunk egy pillanatra.
És a pillanat cselekvését és történéseit az isteniről való tudásunk alapján értelmezzük. Minél több ilyen pillanatunk van, annál több rést ütünk az egónkon. Hisz egyre inkább látjuk, az vagyunk, amit teszünk. Tetteink valós eredménye pedig, nem a közmegegyezés értelmezése alapján születik, hanem az alapján, hogy az anyagi világba mennyi fényt hoz, ami magasabb szintű, önálló működést, kiterjedtebb szabadságot eredményez. Ha a tetteim nem ilyenek, mindegy, hogy a kor hogy értelmezi őket. Csak a rabságomat szolgálják, mélyítik el.
Ha meg akarod érteni ezeket a törvényeket, és segítséget keresel ezen az úton, ajánlom figyelmedbe a következő írást.: http://egiut.hu/a-tizparancsolat/
Ha látom már, ki vagyok, (tettek alapján) és hogy az teljesen eltér attól, akinek hiszem magam (egó), akkor elkezdhetem közelíteni a kettőt.
Ezt pedig nem meditációval, imával vagy mantrával tudom elérni, hanem magam és a világ valós megfigyelésével, és a tetteim átalakításával.
A témában készül, az íráshoz kapcsolódó videót itt nézhetitek meg:
https://www.youtube.com/watch?v=0S_6okdJLR8 külső
Folyt. Köv.
Mészáros Szabolcs
2020. 05.06.