Többször találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ha szóba kerül az állatok lelke, illetve annak a hiánya, egyesek feszülten, elutasítóan reagálnak. Ezért, most kicsit bővebben kifejtem azt az állításomat, hogy az állatoknak nincsen lelke.
Hogy ezt megértsük, először is el két dolgot kell tisztáznunk. A lélek fogalmát, illetve az állat és ember közti különbséget.
Manapság számos, teljesen eltérő dolgot lélekként aposztrofálnak. Ilyen az érzelmi világ, a tudatalatti, vagy épp az ösztönök világa.
Én nem ezekre gondolok, mikor lélekről beszélek.
Én lélekként az emberben lévő teremtő fényre gondolok. Arra a fényre, melyet a teremtő az embernek adott, és amelyen át az ember közvetlenül kapcsolódhat a teremtés erejéhez. Egy belő irányfény ez, mely folyton a teremtő felé mutat. És amihez igazodva, a teremtő fénye jár át minket, és életünket. És ezáltal terünket.
Miért egyedülálló ez? Mert ilyen teremtő fénye csak az embernek van ebben a térben.
De mit is jelent ez pontosan?
Azt, hogy az embernek a lelkén át, ami az ő egyéni, teremtőtől kapott iránya, lehetősége van KÖZVETLENÜL kapcsolódni a teremtés fényéhez, erejéhez.
Minden más életforma a földön, csak közvetve, a természet törvényei által kapcsolódik hozzá. Mik ezek a törvények? A biológia, a fizika törvényei. A környezeti hatások, a test és létfenntartás késztetései, stb. Ezek a külső, közvetett hatások formálják a földi tér lényeit. Ezek alakítják ki viszonyulásukat, gondolati és érzelmi világukat, és így tovább.
Tehát, én nem azt állítom, hogy egy állat nem hűséges! Nem azt, hogy nem szeret, vagy nem gondolkozik! Még csak nem is azt, hogy nincs énképe, egója, tudata. Mindezt az állati is érzi, gondolja és cselekszi. Ebben nincs különbség állat és ember közt, csupán az érzékelés, értelmezés és kommunikáció szintjében. Valóban igaz, egy állat gyakran emberibb, mint sok “ember”.
Egy állat is érez, és gondolkozik. Ám a teremtés rendjét csak közvetett módon, a teremtés rendje által az anyagban működtetett környezeten, és az arra vonatkozó, fent említett törvényeken és mechanizmusokon át érzékeli. Ebből vonja le következeteseit, amelyek az anyagra világára vonatkoznak. Itt van a kutya elásva!
És igen, ebben sok (de nem minden) ember és az állat nem különbözik. Mert az emberek jó része is hasonló szinten él. Ennek oka az, hogy az embernek szabad akarata van. Választhat az anyag és a fény közt. Választhatja azt, hogy lelkét, a teremtés fényét keresi, azt a felismerést követve, hogy az élet maga nem anyagi természetű, az anyag csupán egy megjelenési formája, ahol annak kombinációi által tapasztalat gyűjthető.
Vagy választhatja az anyaggal való azonosságot, az anyag törvényeinek való alávetettséget. Ekkor valóban nincs különbség ember és állta közt.
Hisz az emberi lét a teremtés szemszögéből ott kezdődik, hogy az anyag összefüggéseiből felismerem, hogy van egy anyagon túli összefüggés, egy erő, ami mindez létrehozta és működteti, és megjelenik az igényem ennek megértésére, a vele való együttműködésre. Ha így nézzük, igen kevés az ember manapság.
Pedig mindenkinek van lelke, tehát az ember döntésén múlik, hogy az állati létnek veti alá magát, vagy a fényt keresi. Ez utóbbi esetben módjában áll közvetlenül, belső, lelki fényén keresztül megélni a teremtés erejét, és azonossá válni vele. Majd ezt az azonosságot használva teremteni, valami újat, ami még több, magasabb szintű életlehetőséget hordoz. Tehát az ember, ha a lelkét éli, teremtővé, isten társává válik, és idővel megszabadul az anyag szabta korlátoktól.
Míg az állat bár alkot anyagi tárgyakat, és tanul is az alkotásuk során, mi által egyre tudatosabb lesz, de új dolgot nem teremt. Csak tanul, a már meglevő összefüggésekből.
Ám számára is nyitva áll a lehetőség, hogy a tudatosodással, sok élet során megismerje a teremtés rendjét, és felébredjen benne az igény, valami többre. Így válik belőle ember.
Tehát igen, én azt hiszem, az állatok a mi „kisebb testvéreink” akiket támogatnunk kell fejlődésük útján. De attól még nincs teremtő erejük, és közvetlen istenkapcsolatuk, tehát lelkük (Persze, ahogy mondtam, a legtöbb embernek sincs, mert elfordul tőle.). Értsétek meg, én nem becsmérlően beszélek az állati lét szintjéről, csupán azt hangsúlyozom, hogy a tanulás egy más lépcsőfoka.
Valahol ez az alapja annak a számos vallásban uralkodó elképzelésnek, hogy a helytelenül élő ember állatként születik újjá. Ha van emberi minőséged, lelked, nem fogsz konkrétan állati testben megszületni, mert az nem alkalmas ennek megtapasztalására, kibontakoztatására.
Ez a tanítás kezdetben inkább arról szólt, hogy ha az anyaggal azonosulva élsz, mint az állatvilág, és elfordulsz a lelked fényétől, akkor a saját döntésed miatt az anyag kötőerőivel válsz azonossá, miáltal legközelebb olyan térben, olyan tudattal születsz meg, ami ennek megfelelő. Tehát emberi testben, de az állatvilág szintjén. Ezt éljük most, tömegesen.
Ezek az én tapasztalataim. Nem kőbe vésett törvények. De mielőtt elveted őket, azt javaslom, értelmezd, és ültesd át a gyakorlati megfigyelésbe.
Végezetül megemlíteném egy megfigyelésemet azokról, akik az állatok lelkének hiánya kapcsát felhörrenek, hogy ezt nem fogadom el, innét nem értek egyet a tanítással. Ez a felismerés kiterjeszthető bárkire, aki egy tanítástól érzelmi alapon zárkózik el, nem a tapasztalás szülte tudás okán.
Ők jellemzően azok az emberek, akik egy eszmét addig fogadnak el, míg az alátámasztja elképzelésvilágukat. Ám ha abban bármi felbukkan, ami az ő elképzelésükkel nem összeegyeztethető, azonnal elutasítják a dolgot. Ez annak a biztos jele, hogy nincs valós igényük a tanulásra. Csak az önigazolásra, egy saját, illuzórikus világkép kialakítására, ami őket igazolja. Ez biztos receptje az anyagban ragadt, fejlődésképtelen életek sorának.
Nem arról beszélek, mikor valaki mindent kétséggel fogad. Mert az jó dolog. Hanem arról, ha valaki érzelmi alapon elutasít egy új megközelítést, mert sérti az elképzeléseit.
Mészáros Szabolcs