A bálványokról és imádatukról

“Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.”

Manapság, mindennapi életünket élve, jó eséllyel nem találkozunk a bálványimádat fogalmával. Természetes hát, ha nem is gondolkozunk el a kifejezés mélyebb értelmén.

A bálványimádatot hallva legtöbbször két fogalomkör jut eszünkbe.:

Azok a vallások, melyek istenük tárgyiasult formáit – szobrait – isteni tulajdonságokkal ruházzák fel, kvázi, istenként tisztelik. Esetleg a természet erőit, a napot, stb. kezelik istenként. ⁕

A bálványimádathoz emellett gyakran a pénz, az anyagi javak harácsolását és istenítését társítjuk. Mindezek helyes asszociációk lehetnek, a konkrét helyzettől és környezettől függően, de azt gondolom, a bálványimádat ennél jóval több területet érint, és mélyebb jelentéssel bír, hovatovább behálózza mindennapi életünket.

Az alábbiakban e meggyőződésemet fejtem ki, részletekbe menően.

Először is, vizsgáljuk meg mi a bálvány? A fogalmat a Wikipédia a következőképpen határozza meg: “egy olyan ember alkotta vagy természeti tárgy, melyet az általa megjelenített istenség külső miatt tisztelnek. ”

Tehát egy anyagi – ez lényeges! – dolog, melyet isten helyett tisztelnek, tehát behelyettesítik az isten helyére.

Gondolkodjuk el rajta egy percig, van ilyesmi az életünkben? Szerintem rengeteg. De had soroljak fel néhány példát, amelyek talán segítenek érzékeltetnem, milyen mértékben hatja át világunkat a bálványok imádata.

Elsőként például itt van a gasztrokultúra. Hány embert ismerünk, akinek az étkezés, az étel körül forog az élete? Aki vallásos áhítattal fordul a konyhaművészet vagy az evés felé? Sokak számára alapvető jelentőségű, az életet meghatározó szempont az, hogy mikor, mit vagy mennyit eszik. – Itt nyilván nem arra gondolok, mikor valaki szükséget szenved, így nem tud elvonatkoztatni a szenvedését okozó hiánytól.

Elterjed hozzáállás, hogy amit megeszel, az a tiéd. Mondhatnánk így is: az étel az élet állandósága, és alapvetése, nem a lélek. – Persze, anyagias világunkban a legtöbb ember mit sem tud arról, hogy az élet nem anyag, hanem fény természetű, így, bár az anyag fenntartásához legtöbbször anyaggal kell tápláljuk azt, az mégsem feltétele az életnek. Csupán az anyagi létnek, mindaddig, míg annak vesztességeit nem tudjuk energiával pótolni, illetve el nem érjük a vesztességmentességet, a fénnyel való egység által.

Mivel az ételt vesszük az élet alapjául, és sokan aköré szervezzük életünket, a lelki irányunk kibontakoztatása helyett, ki merem jelenteni, hogy az étel korunk egyik bálványa, melyet milliók imádnak, a fény keresése helyett. Ennek a bálványnak a tisztelői a lelki táplálék hiányát, mely a teremtés törvényeitől, és önön belső fényüktől való eltávolodásukból fakad, anyagi táplálékkal pótolják, mindaddig, míg az anyagi tálálék lesz a céljuk és a kiteljesedésük eszköze, a lelkük fényével való azonosság helyett.

Ugyanez vonatkoztatható más testi függőségekre is, mint például a drog, vagy a szerencsejáték függőség.

Említésre érdemes még korunk azonnali, anyagi kielégülés-hajszolása. A most anyagi terében való élet, amely nem ismer mást ezen kívül. Most kell adat, most kell ennem, innom! Bármit, azonnal, nekem!!

Itt a lélek és istenkapcsolat helyébe az anyagi ego, a nagybetűs Én lép. Én vagyok az élet alfája és ómegája, az abszolút igazodási pont.

Ekkor én vagyok a magam bálványa.

Ugyanez a helyzet akkor, mikor mindent magamhoz rendelek. Nem igazodok az élethez – hisz másokhoz nem feltétlenül kell – helyette azt várom, az élet igazodjon hozzám. Mert nekem minden jár, mert én megérdemlem! Akkor is, ha nem dolgoztam meg érte. Ha semmiféle teljesítményem nem igazolja ezt. Ilyen az, ha valaki mindenkire fittyet hányva hangos zenét hallgat, ellehetetlenítve ezzel mikrokörnyezete életét, egészen addig, hogy az érdekeihez igazodó jogszabályokat hoz, egy egyész országot magához rendelve ezzel. Itt az ember önmaga bálványa, sőt, gyakran azt is elvárja, hogy ezt a bálványt raja kívül mindenki más is elismerje, imádja.

Korunkban ezt a hozzáállást erősíti az ezoteria számos irányzata, a termékek és szolgáltatások azonnali és végtelen özöne, melyek mind azt harsogják: Én vagyok az isten, nekem jár minden, én bármit megkaphatok és megtehetek, mások rovására is, mert engem kell istenként tiszteljenek!

Hasonlóan működik az elme bálványa, vagy mondhatni, csapdája is. Sokak szemében az élet egy logikai alapú, “tudományos” rendszer, amit az emberi elme egészében értelmezni tud. Így ami annak korlátain kívül esik, az nincs is. Az ilyen megközelítésű személyek sokszor abba a hibába esnek, hogy az elme lehetőséginek végtelenjét saját világképükre korlátozzák. Amit aztán más, hasonlóan a saját elmélyük mindenhatóságát istenítők ideáival igazolnak, a kéz kezet mos elve alapján. Így jött létre napjaink fiktív, életidegen, egocentrikus “tudományos” világa, mely egyáltalán nem a valóság nyitott megismeréséről szól, hanem egy olyan dogmarendszer vallásos védelméről, mely tömegek bálványaként szolgál. Éppen ezért, én a dogmatikus vallásokat is ide, a fiktív tudományok halmazába sorolom.

Ekkor nem a gyomromba kerülő anyag az istenem, hanem anyagi elmém illúzióvilága, melyet közösen tartunk fent a hasonló bálványt imádókkal. Az eredmény ugyanaz.

Mégpedig, hogy lehetetlenné válik a lelkünkkel, a teremtés fényével való azonosulás. Hisz nem is keressük annak lehetőségét, hisz már megtaláltuk az azonosságunkat a saját istenünkkel. És mivel a bálványom fényében, annak szempontrendszeri mentén vizsgálom az életet, nem fogom látni annak valóságát. Azt, hogy valójában a tetteimmel mit képviselek a világban. Hisz ezt csak nyitott, ítéletektől és ragaszkodástól mentes, a teremtéssel való egység elérésének szándékával átitatott figyelemmel láthatom meg, aminek a bálvány imádata abszolút akadálya. Hisz hibás viszonyítási pontok alapján hibás következtetéseket fogok levonni. Sajnos e következtetések mentén esélytelen megértenem, hogy mit képviselek, és ennek tükrében min kell javítanom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a fény szabad teljességéhez.

De menjünk tovább! A bálványok tisztelte egyáltalán nem áll meg itt, rossz szokásaink és hiedelmeink szintjén. Hisz ha átadom az életemért, kiteljesedésemért és biztonságomért való felelősséget és hatalmat egy rendszernek, amit aztán egész életemben kiszolgálok, az nem az jelenti e vajon, hogy ezt a rendszert elfogadom istenemként? Szerintem azt jelenti.

Azt is mondhatnám, a rendszerhez való igazodásért, és az általa kínált lehetőségekért elfordulok a saját, Istentől kapott lelki utam kibontakoztatásától. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszert, és az általa biztosított – és így bármikor elvehető – anyagi lehetőségeket többre tartom, mint Istent, akitől a lelkem, és a teremtő feladatom kaptam.

Sőt, ami még ijesztőbb, ennek a rendszernek habozás nélkül átadom gyermekeim nevelésének jogát. Akiket, – ha fény természetüktől hajtva, amit még nem nyomott el az idomítás, lázadnak ez ellen, – magam török meg, formálok a rendszer-isten engedelmes rabszolgájává.

Hisz mindezt jól láthatóan egy rendszer mozgatja. Mely a neki áldozott munkánkból, tetterőnkből, imádatunkból él. Hisz, mivel a teremtéssel nincs összhangban, az nem táplálná olyan mértékben, amilyen mértéket öltött mára. Másként, ha nem egy bálványimádó világban élnénk, hogy lenne lehetséges ez? Miként uralhatná világunkat, életünket és hitünket az istentelenség, ha nem adnánk neki Isteni erőt? Annak saját teremtésünkre, Isten felé tartó útunkra fordítása helyett.

A bálványokat ítéletmentességgel lehet ledönteni. Akkor, ha elhatározom, hogy viszonyulásaimat, döntéseimet nem a rendszer által kialakított elmém és babonáim szűrőin át teremtem, hanem mindenben, mindenkor a teremtéshez igazítom. E tett alapja az erre irányuló, töretlen szándék. Hisz ha szándék van, akkor ismeret híján is a teremtéshez kezdek igazodni, és így egyre több tapasztalatom lesz arról, miképp működik, és én valójában hogy viszonyulok hozzá. Ezáltal egy olyan új szempontrendszerre tehetek szert, melyhez igazodva láthatom önmagam, és dolgozhatok hibáimon, hogy egységbe kerüljek a lelkemmel és a teremtés törvényeivel. Kvázi a bálvány imádata helyett isteni hangoltsága és lélekkapcsolatra teszek szert.

⁕ A természet Isteni törvényeket hordoz az anyagban, hisz azok szerint működik, de nem maga Isten. Csupán a törvényei szerint működő rendszer, melyből így e törvények visszafejthetők és megérhetők.