– Nekem ez az irányzat azért nem tetszik, mert…
– Nekem az xy módszer szimpatikus, mert…
Gyakran hallok ilyen és ehhez hasonló véleményeket spirituális utakkal kapcsolatban. És valóban, mindez megalapozott és jogos lehet, hogy a vélemény megformálója, legalább részben meghatározta önmagát, irányát, és elindult a megvalósítása felé vezető úton, ahol már érdemi tapasztalatokat szerzett. Így összehasonlíthatja az útját e céllal, és könnyedén eldöntheti, az adott módszer, irányzat egybevág e a saját útjával, vagy legalább van e közös keresztmetszete azzal, így segítségére lehet e az úton. Ekkor elfogadható ez a hozzáállás.
Ám beszűkült és veszélyes akkor, ha a véleményező nem jár az önazonosság és lélekkapcsolat elérésének útján. Ha csak azért dönt egy adott irányzat mellett, mert az neki valamiért szimpatikus, általa igazolni látja elképzeléseit, hozzáállását, megfelel személyiségének. Ekkor a véleményező, bár önmaga úgy hiszi, nem spirituális utat keres. Valójában nem a lelki fejlődéséért kíván dolgozni. Ehelyett a saját egójának visszaigazolását keresi, még ha ezen törekvését spirituális köntösbe csomagolva álcázza is, elsődlegesen önmaga előtt. Aki ugyanis útkereső, abban fel sem merül, hogy személyes tetszése mentén válasszon módszert. Az olyan ember a módszereket az általa birtokolt igazságokkal veti össze, és ha ez alapján egy rendszer valós összefüggéseket hordoz, akkor követendőnek tartja még akkor is, ha az számára idegen, gyakorlása alkalmasint kényelmetlenséget okoz. Sőt, ilyen esetben méginkább értékesnek találja, hisz a szellemi út célja nem a jóleső megkönnyebbülés megszerzése, hanem az ego megtörése, az anyagtól való szabadulás, ami mindig kényelmetlen a személyiség számára.
Problémásnak tartom ezért a mai gyakorlók tömegeinek hozzáállását, miszerint szellemi utakat véleményeznek úgy, hogy önmaguk nem követtek egyet sem. Válogatnak közöttük, akárha használtruha boltban járnának. Véleményem szerint az ilyen ember közel menthetetlen.