A napokban egy beszélgetés során felmerült (Tudom, minden írást így kezdek mostanság, de hát tényleg ez a helyzet!), hogy mi a helyesen megélt parancsnoklás, hatalomgyakorlás, és az engedelmesség, alávetettség. Erről szeretnék megosztani veletek pár gondolatot. Csak érdekességképpen.
Arra jutottam, mindkettő alapja a szolgálat és alázat.
Ha helyesen gyakorolják, akkor szolgálat és alázat a teremtés, az élet felé.
Én úgy látom, az a személy, aki alávetett, „szolgai” helyzetben van, el kell döntse, minek, kinek veti alá magát. Ez az ő felelőssége. Hisz ha egy olyan eszmét, és az azt megjelenítő/működtető személyt szolgál, ami-aki istentelen, akkor, még ha az ő élete egyébként helyes is, energiájával, munkájával az istentelent fogja szolgálni. És ez az ő felelőssége. Tegyen ellene. Ha attól fél, hogy ellenszegülésének jutalma az anyagi térvesztés, büntetés lesz, akkor az anyagot választja a fény helyett, tehát tudatosan eladja isteni lehetőségeit az istentelen hatalom gyakorlóinak.
Itt álljunk meg egy kicsit. Miért érint ez minket? Azért, mert a legtöbbünk szolga. Ki független anyagilag másoktól? Egy cégtől, egy államtól, vagy akár a saját megrendelőitől, vásárlóitól? Ki az, akinek a hatalom egy tollvonással nem veheti el a házát, megélhetését, szabadságát, életét? Akire ez nem vonatkozik, az talán nem szolga (Ha nem vesszük számításba a szellemi alávetettséget, mikor a hatalom eszmékkel, vallási nézetekkel, erkölccsel és a köz nyomásának való megfeleltetéssel ural. Ez most nem ide tartozik.).
Tehát, szinte mind szolgák vagyunk. Mert így döntöttünk.
De mit szolgálunk, mi születik a ma, a földön érvényes hatalomból? Minek adjuk az erőnket, energiánkat, életünket? M születik általunk? Ezt jól vizsgáljuk meg. És tudjuk, hogy ezen az eredményen nem segít, ha „jó emberek, spirituálisok” vagyunk. Az eredmény akkor is az, hogy életünk, tetteink energiája, eredménye egy olyan hatalmat táplál, ami istentelen, pusztító, így mi magunk is az isteni rend és törvény ellenségeivé válunk!
De térjünk vissza az eredeti mederbe, és vizsgáljuk a helyes értelemben vett alávetettséget. Ha egy olyan személyt szolgálok, akiről az élet maga, és nem a közmegegyezés bizonyította, hogy méltó vezető, mert a munkája eredménye életet, a teremtés rendje szerint magasabb szintű lehetőséget teremt, akkor én ezt a magas szintet, és nem a személyt szolgálom. Akkor, még ha akár az ő személyes szükségletein dolgozom is (ilyesmi nem igen fordul elő az ilyen személynél, csupán példa), tudom, hogy azért teszem, hogy általa az élet mind eredményesebben terjedjen ki az anyagban.
Az ilyen szolgálat is lemondással jár. Lemondok a személyes vágyaim, igényeim egy részéről, sőt, a szabad akaratom egy részéről is, hogy helyettük az energiám valami olyan érték megszületésének segítésére fordítsam, aminek létrehozására én magam nem lennék képes. Mondhatjuk, hogy az isteni rendet és eszmét, amit én magam még nem értek, egy más személyen át tudom megtapasztalni, rajta át tudok ahhoz kapcsolódni, és szolgálni azt.
Ez nem kell, hogy magas eszmékben jelenjen meg. Lehet isteni érték egy tisztességes ember tisztességes vállalkozása, ami az élettel összhangban, a teremtés rendje követésének igényével működik. Az életnek számos szintje van, és ugyanaz a minőség (jelen esetben a követendő vezető), minden szinten megtalálható, kinek-kinek a maga természete szerint!
Ha valaki, bármely szinten is, de nem ilyen vezető, és nem is erre törekszik, akkor az önkényes, zsarnok és istentelen. Az azzal való együttműködés az élettel való szembefordulást jelenti, hisz az ő istentelen törekvését táplálom azzal a lehetősséggel, amit a teremtőtől az élet szolgálatára kaptam.
A helyes vezető követésével alárendelem magam az istennek, azért, mert látom, hogy ő az istent oly módon jeleníti meg, amivel én azonosulni tudok, de amit én nem tudok elérni. De rajta át igen! És ezért adom fel a vágyaimat, amik az anyaghoz kötnek. Ezért rendelem alá az ő döntésének az akaratom, és tetteim! Nem egy személy igényeinek kiszolgálásáért, hanem az adott személy által közvetített fény szolgálatáért. Nekem még nincs közvetlen kapcsolatom az istenivel, de keresem azt, akinek van, és mögé sorakozom, hogy szülessen meg az isteni!
Ez a helyes szolgálat.
Ha a szolgálat során megértettem az elveket, melyek mentén a vezetőm tevékenykedett, és az általa irányított munkámmal megtapasztaltam, ezekből hogy születik érték az anyagban, akkor egy idő után már nem kell, hogy valaki irányítson ezen a területen. Hisz ebben már a saját belátásom miatt akarom szolgálni az isten törvényét. Értem, látom hogy működik. Nem kell már, hogy egy másik személy irányítson ezen elvek szerint. A megszülető értékért már önmagam képes vagyok lemondásra és befektetésre. Önállóvá válok.
Ez után rögtön következik a vezető szintje. Itt már alázatos munkával és tanulással magamévá tettem az elvet, és megértettem a működést. Most azt kell megtanulnom, hogy a megélt elv szolgája legyek úgy, hogy azt ne csupán önállóan jelenítsem meg, de annak szintjét emelve, és új megközelítésekkel gazdagítva, működési lehetőségét tovább terjesszem a világban. Hozzá tegyem a saját lelkemet, amit isten ezért alkotott!
Ez csak tettekkel lehetséges, ha beszélek róla, az semmi.
Ehhez, mivel nekem van az adott eszméről és megvalósításáról tudásom, vezetnem kell azokat, akiket szintén ennek az elvnek az igénye mozgat, úgy, hogy ne csupán az elv szülessen meg a munkájuk által a gyakorlatban, de ők is, természetüknek, szintjüknek megfelelően megélhessék és megérthessék az elvet, és önállókká váljanak a munka során.
Ehhez nem elég a szolgai lemondás a vágyakról. Ehhez az egész életemet az adott eszmének kell szenteljem. Meg kell értsem, hogy én akkor leszek teljes és szabad, ha egyé válok az isteni renddel, nem térek el tőle. És ezt, legalábbis azon a területen, melyet vezetek, meg kell valósítsam. Sokkal nagyobb szolgálat ez, mint a szolgáé! Sokkal nagyobb felelősség.
Ekkor meg kell küzdjek a hatalom fő tanításával is. Mégpedig az önfontossággal. Meg kell lássam, értsem és valósítsam, hogy amit alkotok, nem értem való, és akik ebben szolgálnak, nem értem szolgálnak. Ők az istenit szolgálják, ahogy én is. És én a tudásom által nem különb vagyok, hanem még nagyobb szolga, hisz e területen mindenért és mindenkiért én felelek.
Nem én vagyok fontos, hanem az Isten, akit mind együtt szolgálunk. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és az alá-föle rendeltség csak a cél érdekében, a tudás alapján működik, az adott területen.
Míg ezeket nem értem meg, nem leszek alkalmas vezető. Persze, senki sem tökéletes, mindig lehet jobban csinálni. De mindig törekednem is kell a jobb működésre, a teremtő, és minden élő szolgálatában. Ez a vezető útja, szerintem.
Mészáros Szabolcs